Hát elérkezett a perc. Nyomdafestékszagú első kötetemet tartom a kezemben. Hasonlóan ellágyulok, mint amikor újszülött lányomat fektettem először a tenyeremre. Kicsi is, büdös is, de az enyém. Már csak az olvasóhoz kell eljuttatni a könyvecskét.

A közeli Powderhorn síparadicsom önkéntes járőrei börzét szerveznek. Megbeszélem a járőrök főnökével, hogy a rendezvényen dedikálással egybekötött könyvárusítást tartok és a hasznot a szervezetnek adományozom. Mielőtt síoktatónak csábultam, magam is részt vettem egy télen át a munkájukban, a sérültek ellátásában. Tudom, hogy a felszerelés drága, szabadidejüket áldozzák a köznek, szükségük van anyagi támogatásra. Bár a kötet nem elsősorban síelésről szól, a címe alapján – Skiers Don’t Kill Skiers – sikerre számítok sporttársaim körében. Szerény bizakodással két tucat példánnyal jelenek meg a hatalmas Konferencia-központban. A várható ezer síelőből csak akad húsz, akit érdekel, hogyan látja Amerikát egy idegenből odaszakadt.

A forgalom lagymatag, a kapukat nemrég nyitották meg a látogatók előtt. A szomszédos placcon kiállító hölgy átmosolyog a kettőnket elválasztó paraván fölött. Viszonzom kedvességét és átnyújtom művem egy példányát.

– Olvasgassa, amíg meg nem indul a vásárlók rohama! – mondom barátságosan. Belenéz, megdicséri Hollywoodról és a prostituáltról szóló összehasonlításomat, majd megjegyzi:

– Vennék is egy példányt, de előbb nekem is el kell adnom valamit. Nem akar egy condomíniumot Vail-ben? 117 ezer az ára, de magának százezerért odaadom, ha készpénzzel fizet.

– Micsoda lehetőség – gondolom. – Ha valóban vesz tőlem egy kötetet, a lakást bagóért, 99998 dollárért megszerzem. A hülyének is megéri!

– Most nincs nálam annyi! – válaszolok lemondóan.- Talán, ha már eladtam a készletet.

Megindul a népvándorlás az asztalom előtt, de bármilyen megnyerően is invitálom a látogatókat, csak távoli pillantásokkal méltatják portékámat. Lehet, hogy perverz vagyok, de engem egy nyomdából frissen kikerülő terméknek az érintése is élvezettel tölt el. Ezek rá sem akarnak nézni, nem hogy kézbe venni.

– Tessék megszagolni, még meleg! – próbálom csábítgani jövendő olvasótáboromat, de senki sem hajlandó testi kapcsolatba lépni agyszüleményeimmel.

Tizenévesek jönnek, gátlástalanul az asztalra ülnek. Könyvecském tartalomjegyzékét röhögve olvassák fel egymásnak.

– Klassz! Elvihetünk néhányat?

– Persze, akár az összeset. Két dolcsi darabja.

– Az sok! – dobja le a kötetet az egyik.

– OK – mondom – neked 50 centért adok egyet. (Csak a nyomdai költség 90 centre rúg, de az ember tegyen meg mindent az ifjúság művelődéséért.) Faképnél hagynak, menet közben akarva-akaratlanul lesodornak néhány példányt a földre.

Ismerős síoktató közeledik. Bensőségesen Las-nak szólít, amikor köszönt. Úristen, hogy is hívják? Olyan rövid ropogós neve van. Rick vagy Ray. Esetleg Rafaelo. A tavalyi szezonban számtalan eligazítást unatkoztunk végig egymás mellett. Kínos lenne a nevére kérdezni. Alkudni kezd:

– Ugye kollégának fél áron adod?

– Hát persze, haver, de a fél árért nincs dedikálás – oldom meg a névproblémát.

Kövér mama karonülő gyerekkel. Kibuggyanó mosolyával és izzadó kislányával egyenesen felém tart. Egyenként kézbe veszi a kirakott könyveket, és az asztal közepére stószolja őket. Ez az én fajtám, akinek már az irodalom fogdosása is örömet okoz. A kiürített asztalfelületre fekteti a gyereket és átpelenkázza. Újabb mosoly, anya és lánya megtisztulva hagyja el a kultúra szentélyét.

Ismét egy kolléga. Tavaly 40 dollárért sózott rám egy tagsági igazolványt, amivel 20 dollárral olcsóbban síelhettem egy olyan helyen és akkor, ahová és amikor eszembe sem jutott volna elmenni, ha nincs ez a “kedvezmény”. Vásárolni ugyan nem akar, de megsértődik, hogy idén nem fogadom el remek ajánlatát.

Valódi hippi közelít. Fejét hátravetve kikandikál loboncos hajának fedezékéből. Buggyos nadrágja alapján nyilvánvalóan az ellenséges táborból való, azaz hódeszkás, de csak megtalálom vele a közös hangot. Tetszik neki a borítón ábrázolt égő amerikai zászló: – Cool – mondja, de nem vásárol. Valószínűleg nem tud olvasni.

Viseletét tekintve kultúrhölgy a következő vendég. A harisnyája ugyan nem kék, de a frizurája operalátogatót sejtet.

– Miről szól a könyve? – érdeklődik.

– About us and them. Arról, hogy akárhonnan nézzük, az emberiség reménytelenül fel van szabdalva fehérekre és színesekre, bosnyákokra és szerbekre, adakozókra és mohón markolókra, cigányokra és magyarokra, dohányzókra és nemdohányzókra, zsidókra és nem zsidókra, szabadgondolkodókra és konzervatívokra, síelőkre és hódeszkázókra. Lövészárkokból sandítunk egymásra.

– Nekem mondja?! – csillan fel a szeme. – Én sem tudok a szomszédokkal zöld ágra vergődni. A kutyáikat sose kötik meg, és amikor a cicuskám átmászik a kertjükbe – szegénykém a légynek sem árt -, akkor azok a dögök kegyetlenül megkergetik.

Feltartóztathatatlanul ömlik belőle a szó. Negyedóra múlva némán összeszedem készletem maradványait és eloldalgok. Elvégre én is ember vagyok, mégpedig a szögesdrót azon oldaláról, ahol a kutyákat kedvelik, és a macskákat utálják.