Nem hiszek Istenben,
de aznap többször is térdre kényszerített
Utolsó írásomban, a Síelő nem öl síelőt-ben néhány csípős megjegyzést tettem a hódeszkásokra. Erre több okom volt. Az egyik az, hogy amint befejeztem az írást, újraolvastam a művemet és elrettentem magamtól. A cikk világméretű kézfogással és az emberiségbe vetett bizalommal és hittel zárult.
— Ez nem én vagyok! — üvöltöttem volna, miközben alig jött ki hang a torkomon. Ilyen badar tanulságot a kommunista Magyarországon sem írtam le, ahol a lelkes optimizmust hivatalból elvárták az írótól. Mielőtt az újszülöttem belefullad az általam elképzelt fényes jövőbe, egy jobb befejezést kellett találnom. A hódeszkások emberi voltának kétségbevonása megmentette a cikket és a hírnevemet: Én sem vagyok szent, csak egy mocskos, soviniszta, szűklátókörű disznó. Egy FnASnPLÖHS (fehér, nem angolszász, nem protestáns, liberális, öreg, hím síelő) a saját klánjából. Tartsd magad a címkédhez és maradj a skatulyádban!
Mindenki tartozik valahová, én sem vagyok kivétel. Ha büszke vagy a fajtádra, akkor részrehajló vagy és elfogult. Ha nem vagy büszke rá, akkor áruló vagy. Ami még rosszabb, én próbálom az arany középutat megtalálni, ahogy Kohn bácsi, amikor a nácik elfoglalták belgiumi lakhelyét. Ha valaki nem ismerné a történetet, íme.
A németek összeterelték a kétnemzetiségű lakosságot a város piacterén és kiadták a parancsot:
— Flamandok jobbra, vallonok balra!
Csak az öreg zsidó maradt középen és kérdezte:
— És mi, igazi belgák hová álljunk?
Nem hagyott nyugodni a visszatérő gondolat, miszerint nem voltam tisztességes a hódeszkásokkal szemben. Hogy merek ítélkezni valami fölött, amit sose próbáltam? A “Krisztus utolsó megkísértése” című film körüli botrány jutott eszembe. Egy magyar érsek követelte a film azonnali betiltását. Az eminenciás azonban megtagadta a választ arra a kérdésre, hogy látta-e a filmet. Ha látta, és a lelke nem kárhozott el, akkor milyen alapon tiltja meg másoknak a hasonló élményt? Ha meg nem látta, akkor milyen alapon alkot véleményt?
Elhatároztam, hogy megtudom, milyen a világ a másik nézetből, egy hódeszkáról. Síelni, szörfölni tudok, nem érhet meglepetés. Egy ködös reggel béreltem egy deszkát, amely az “eredendő bűn” feliratot viselte és a nyuszilejtő felé vettem utamat. Oldalvást álltam, ahogyan a deszkásokat életben és az ókori fáraókat rajzokon láttam. (Nem csoda, hogy az utóbbiak birodalma letűnt.) Az eredmény szörnyű volt. Nem vagyok biztos Isten létezésében, de aznap biztos többször kényszerített térdre az Úr, mint korábban összesen. A sí megbocsátó eszköz. A hódeszka nem az. Bármilyen apró hibát követtem el, máris a hóban találtam magam, többnyire fejjel lefelé.
— Látod, mit tettél? — kérdezte a gonosz deszka cinikusan.
— Hogyan látnám, amikor a szemem tele van hóval! — próbáltam válaszolni.
Néha pont a sílift alatt estem el és a fölöttem haladó síelők, – a saját falkámbeliek – mosolyogva összekoccantották léceiket, hogy havat szórjanak rám. Megalázó volt.
Bocsássatok meg, hódeszkások. Soha többet nem állítom, hogy a hódeszkázás nem sport, hanem IQ kérdése. Egy egyjegyű számé. Soha többet nem nevetek a síjárőrök megjegyzésén: “Nem igaz, hogy a deszkások haszontalan emberek. Az árkokat feltölthetjük velük.” Határozottan megváltozott a véleményem. Már szinte szeretlek titeket. Igen, már szeretem a gusztustalan kék-rózsaszín-lila hajatokat, koszos hosszú kabátotokat, hülye fülbevalóitokat az orrotokban, na meg a viselkedéseteket. Nem veletek van a gond, hanem velem. Én kopaszodom annyira, hogy nincs a fejemen, mit befessek. Én félek a főnöktől, hogy mit szólna, ha a hivatalban úgy jelennék meg, hogy mindenhonnan gyűrűk lógnának belőlem. Irigyellek titeket, deszkások, mert van valamitek, ami nekem nincs és már nem lehet. Ez a ti korotok.