Avagy az amerikai értékrend
A peoriaiak igen büszkék kulturális státuszukra. Amerikában elterjedt mondás: „If it plays in Peoria, it will play anywhere.” Legtöbben ezt úgy értelmezik, hogy a peoriai közönség ítélete etalonként tekinthető. Az én olvasatomban a mondás felhangja inkább becsmérlő, mint értékelő: „Ha már a peoriai is hajlandó megnézni a darabot, akkor másutt közönségsiker lesz.” Az itteniek még arra is vetemedtek, hogy Peoriát Illinois Párizsának nevezzék. A műveltebb amerikai ismeri az első mondást, de lakhelyemet megtudva általában megkérdezi, hogy „By the way, where in the hell is Peoria?” A kérdés szokatlan volt az alkoholtilalom idején, amikor majd mindenki tudta, hogy Chicagót Peoria zugfőzdéi látták el itallal. Az üzlet remekül ment, a város épült, szépült, gazdagodott. Minden volt itt elegáns kuplerájtól operaházig.
Az alkoholtilalom boldog kora elszállt, és mára igen messzire került Peoria Párizstól. Kultúráját, hangulatát még egy párizsi külváros atmoszférájával sem lehetne összehasonlítani. A peoriai ember nem az a forradalmár, Bastille-romboló fajta. Annak ellenére, hogy Illinois demokrata többségű, Peoriában mindig a legkonzervatívabb jelöltek nyerik a választásokat.
A mai Peoria magán viseli a gazdasági monokultúra jegyeit. Itt van a Caterpillar központja, néhány gépgyártó egysége és elektronikai fejlesztő részlege. Ennek köszönhetően lakom itt. A Bush-elnökség kezdetén bekövetkező gazdasági visszaesés idején eljutottam a munkanélküliségi rátáját tekintve tűrhető Chicago környékére, ahonnan megpályáztam és megkaptam egy műszaki írói állást. Később kölcsönös döntéssel megváltunk egymástól. Én úgy döntöttem, hogy elmondom, mi a baj az információs rendszerükkel, ők pedig kirúgtak. Szólásszabadság van Amerikában, alkalmazotti érdekvédelem nincs. Szerencsémre gyorsan találtam másik állást egy helyi főiskolán. Mintha kis szocialista szigeten élnék. Élvezem az állami alkalmazottak privilegizált helyzetét. Olcsó egészségügyi biztosításom, csaknem ingyenes továbbképzési lehetőségem és nevetségesen alacsony fizetésem van.
A Caterpillaren belül dühöng a corporate culture, ami demagógiáját tekintve szintén az egykori szocializmusra emlékeztet. A bürokrácia túlteng, és a nyelvezet is a szocialista nagyvállalatok bumfordi jegyeit viseli azzal a különbséggel, hogy a kk-európai változatnak volt valami bája, és kevesen vették komolyan. Ha valaki a gyárkapun kívül is bornírt szövegpanelekből építette beszédét, könnyen megkapta a csepeli, dunaújvárosi, miskolci kocsmában: „Kovács elvtárs, te jó elvtárs vagy, de nagy segg.” Itt csak én szeretnék a szomszédos éttermi asztalnál beszélgető, corporate szöveget nyomó társaságnak átszólni, hogy „Sir, you may be a good employee but you’re a real asshole.”
A Caterpillar három nagy forrásból várhat megrendelést, ha a nulladiktól, a gyakorlatilag változatlan és extra profittal nem kecsegtető mezőgazdasági gépek piacától eltekintünk. Az egyik a belföldi építkezések földgépigénye, ami mostanában csökkenő tendenciát mutat. Úgy tűnik, New Orleans gátjai nem lesznek lényegesen átépítve a közeljövőben, újabb autópályák sem épülnek, és az ingatlanpiac is betegeskedik. A másik a hadi megrendelés, ami az iraki háború befejezésének perspektíváit tekintve adhatna némi reményt a peoriaiaknak. A harmadik a fejlődő országokban, elsősorban Kínában folyó expanzió. Kína óriási, földmozgatással (és környezetkárosítással) járó projektekbe fogott, ami ígéretes a peoriai erőgépgyártó cégnek. Csupán a zöld lobbinak, az emberi jogokért és a világrend igazságosabbá tételéért harcoló mozgalmaknak kell befogni a száját. A huszadik század egyik nagy hazugságához hasonlóan, miszerint ami jó Fordnak, az jó Amerikának, a peoriai be lett etetve: ami jó a Caterpillarnek, az jó Peoriának. Ez igaz abban az értelemben, hogy ha a Caterpillar befuccsol, akkor a városnak is annyi. Ennél tízszer nagyobb város, Seattle gazdasága is összeomlott egy hónap alatt, amikor a dot-com buborék kipukkadt, és a Boeing főhadiszállása elköltözött. Velem együtt sok tízezer számítógépes szakember került utcára, akik azelőtt mint rendes, gazdaságélénkítő amerikaiak, százezer dolláros évi fizetésből költekeztek túl, és akikből páran ma talán a híres Pike Market környékén kukáznak. Nekem akkor is szerencsém volt, kétévi kapaszkodás, reménykedés, sikertelen próbálkozás után utolsó tízezer dollárommal elhagytam a süllyedő hajót, és keletre eveztem.
Eltekintve belső kommunikációs nyelvétől, a Caterpillar nem kártékony cég, mint mondjuk a Halliburton vagy a volt Enron. Ezek a paraziták hasonló amerikai bizniszmodellre épülnek. A választások idején lábon megvenni a jelölteket, ezért cserébe verseny nélküli pozícióba kerülni. A Halliburton a Bush-adminisztrációtól megkapta gebinbe az ország hadtáp-feladatát. Nem gyárt tankot vagy repülőt, nem termel élelmet, de majd minden hadi kiadás átfolyik rajta. Mivel a mi adónkból tollasodik, jogosan követeljük a kongresszustól, hogy nézzen már bele a könyvelésébe. Ezt egyrészt a Fehér Ház akadályozza, másrészt a cég úgy válaszolt, hogy akkor off-shore viszi a központját, és a jövőben az Egyesült Arab Emirátus elnézőbb rendszerében adózik. Az Enron története talán ismertebb Magyarországon. Ez a cég az energiaiparban szerzett monopolhelyzetet. Ahelyett, hogy összekötötte volna az energiatermelőket a fogyasztókkal, közéjük állt, és az áringadozás hullámain lovagolva mindkét oldalt zsarolta. Amikor már nem lehetett érték hozzáadása nélkül tovább csapolni a rendszert, könyvelési csalásokkal tőkét emelt, újabb és újabb részvényeket bocsátott ki. A tőke persze akkor tőke, ha beruházzák. Az Enron vezetői viszont lenyelték a pénzt, majd csődbe vitték a céget. A volt dolgozók meg bámulnak maguk elé, és nem értik, hogyan tűnhetett el az Enron-részvényekben tartott nyugdíjalapjuk.
A Caterpillar értéktermelő cég. Nemcsak kapitalista értelemben, mint az Enron, ami szintén értéket termelt, amikor ámítással növelte a részvényei értékét. Az előbbi traktort, exkavátort, motorokat gyárt, amelyek általános emberi értékek szerint hasznos célt szolgálnak. Van persze kivétel. A jó üzletember elad, és nem vizsgálja a felhasználás hasznosságát. Ebből kifolyólag a vállalat erkölcsi vakságot vár el a város polgáraitól. A peoriai, mint a legtöbb amerikai, általában jó keresztény, békeszerető, és szolidáris embertársaival. Általában, nem konkrétan. Ha a hadimegrendelés hoz a konyhára, akkor a jézusi szeretet el van felejtve, éljen a háború. Ha a Caterillar részvényei attól emelkednek, hogy a kínai bedolgozó jobban ki van zsigerelve, akkor nem számít a kínai felebarát nyomora. Ha a dél-amerikai fafeldolgozó ipar gépeket rendel, akkor pusztuljanak az esőerdők. Fő, hogy a mi füvünket öntözze a kanadai víz, nyírja a mexikói kertész, és tegye az ázsiai műtrágya zöldebbé…
Tegnap este Art Garfunkel koncertezett Peoriában. A fentiek alapján bátorságra vallott, hogy az egykori hippi, Bush nyílt ellenzője eljött hozzánk. Még én, az örök Simon & Garfunkel-rajongó is csak az utolsó előtti napon döntöttem úgy, hogy jegyet veszek. Fenntartásomnak két oka volt. Az első általános: Az élő koncertek majdnem mindig csalódást okoznak nekem. A második ok konkrétabb: A múlt hónapban Paul Simon megkapta a popzene kategóriában először kiosztott Gershwin-díjat. A díszelőadáson Garfunkel is fellépett, és meglehetősen halványan szerepelt. Végül mégis elmentem, magammal víve feleségemet és fiamat, akik a Simon és Garfunkel duó fénykorában, a 60-as években még nem is éltek. Hátha többet tudnak meg rólam; kiért és miért lelkesedtem annak idején.
Nem bántuk meg. Az előadás döbbenetesen kezdődött. Kijött Garfunkel, teenagerként, soványan, fekete mellényben és trapéznadrágban, lángoló vörös hajkoronával, ahogy először láttam úgy fél évszázaddal ezelőtt. Mi ez? Káprázat? Hologram? Aztán a jelenség bemutatkozott, mint a nagy Garfunkel 16 éves fia. A gyerek tehetséges, otthonosan, ugyanazzal a hanyagsággal mozog a színpadon, amivel az apja anno, és ami miatt ő is meg fogja kapni a „buzi zsidó” címkét a keskenyvágányon gondolkodóktól, ami akkor fog „csak zsidó”-vá kopni, amikor egy hozzá hasonló, harmadik generációs Garfunkel születik…
Elhangzottak fiatalságom kedvenc számai, a Bridge Over Troubled Water, a Mrs. Robinson és a Sound of Silence. Mennyiben volt más az élmény, mint az első, a frenetikus? A korábbi, szelíd beletörődéshez képest jóval több düh volt Art hangjában. Már nem beszélgetett Ceciliával, hanem kiöntötte rá a mérgét, amikor azt dalolta:
„Cecilia, you’re breaking my heart
You’re shaking my confidence daily…”
Nincs többé párbeszéd. Egymás mellett elrohanó, dühödt monológok vannak. A tömeg jelen van, a Boxer mégis magányosan tör ki a döngő dobok hátteréből:
„And he carries the reminders of every glove that
laid him down or cut him
til he cried out in his anger and his shame
I am leaving, I am leaving, but the fighter still remains…”
Azonosultam Art dühével, pedig így, 60 évesen szívesebben azonosultam volna egy másik Paul Simon-dal szereplőjével. Tudod, The Boy in the Bubble-ból
„…a loose affiliation of millionaires and billionaires
and baby, these are the days of miracle and wonder…”
A csodák napjai elmúltak az illúzióteli hatvanas években, jöttek s mentek az ígéretes ezredforduló táján is. Simon és Garfunkel már kövület, akárcsak én. Nekünk a lágyság, a lezserség volt a menő, a rap korszakában az indulat és az erőszak az. A mai hot kiszorította a tegnapi coolt, ami elfeledtette a tegnapelőtti groovyt.
„…Don’t cry baby, don’t cry, don’t cry …”
2007. július vége