A színhely a vadnyugat, a szereplõk civilizált politikusok. Az utolsó képben egy indián is feltűnik, nehogy valaki véletlenül azt gondolja, hogy Magyarországról van szó.

Amerikában a Republikánus Párt hívei újabban konzervatív forradalomról beszélnek. A mi fülünk számára hamisan cseng az összetétel, Petőfi biztosan forogna a sírjában, ha hallaná, de definícióról tényleg nincs értelme vitatkozni. Annál inkább arról, ami mögötte rejlik. A republikánus Nixon-Reagan-Bush sorozat után ’92-ben Clintont választották elnöknek. Magyarul úgy mondjuk, hogy bizalmat szavaztak neki. Rászavazni és bizalmat szavazni azonban nem ugyanaz. Az Egyesült Államokat alapító honatyáknak a legnagyobb dilemmája az volt – ami a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány szövegébõl egyaránt kitűnik -, hogy hogyan lehet egy kellően gyenge szövetségi államapparátust létrehozni. A polgár nem akart hatóságot állítani maga fölé. Így jött létre az az ellenőrzési rendszer, amely gondosan ügyel arra, hogy a törvényhozó, végrehajtó és bírósági szervek egyike se nőhessen a másik kettő fejére. A második világháború után évtizedekig erős honvédelemre voksolt az amerikai nép, hatalmas költségvetést engedélyezett a hadseregnek, de még véletlenül sem tűrt volna egy katonatisztet a hadügyminiszternek megfelelő államtitkári poszton. Azt hiszem, Kennedy elnöknek tanácsolták a kubai válság idején, hogy kérje ki a tábornokok véleményét a háború-béke kérdésében, de hagyja figyelmen kívül, mert a katonai vezetők a helyzettől függetlenül úgyis a háborút részesítik előnyben.

Washingtonban, a szövetségi törvényhozásban sokáig demokrata többség uralkodott, amely kiegyenlítette a másik pártból kikerülő elnökök hatalmát. Clinton megválasztásával az egyensúly felborult. A republikánusok rátenyereltek a vészcsengőre: „Baj van, emberek! Elfogadhatatlan állapot, hogy a végrehajtás élén álló elnök és a törvényhozó Kongresszus többsége egyaránt demokrata!” így indult a konzervatív forradalomnak elnevezett mozgalom. Egyes rádió- és tv-adások pánikhangulatot keltenek és vég nélkül szapulják az elnököt és párthíveit. Hadjárat indult a demokratikus vívmányoknak elkönyvelt szociális juttatások, egészségügyi, oktatási és kultúrpolitika ellen. A harc a jelenlegi költségvetési vitában csúcsosodott ki. Az ellenzék a mindig bevált módszerhez folyamodott. Adócsökkentést ígérve gyűjt híveket a támogató-gondoskodó szociális politika leépítéséhez. Meg akarják nyirbálni a korábban humanitáriusnak kikiáltott nemzetközi segélyeket is. A „más gondja nem a mi gondunk” nézet egyre népszerűbb az Egyesült Államokban. Ha egy egyén vagy egy ország szegény, az magára vessen. A következmények kiszámíthatatlanok – mondhatnánk, de nem mondjuk, mert nagyon is kiszámíthatók. Az elvonások miatt például az általános oktatási szint lezüllik, csak a gazdagok tudnak majd megfelelő képzést biztosítani gyermekeiknek. A társadalom polarizálódik, a feszültségek erőszakba torkollnak. Az irracionális világ logikája szerint a nyilvánvalóan szörnyű dolgok természetessé és elkerülhetetlenné válnak. A bűnözés térhódítását és a faji zavargások következményeit egyelőre nem kalkulálják bele a „forradalmi” költségvetésbe. Újra helytálló a nyugat-európai közgazdák 60-as évekbeli kritikája: „Az amerikaiaknak az a legnagyobb hibájuk, hogy egysíkúan gondolkodnak. A sokdimenziós világot mindig egyváltozós függvénnyel akarják leírni. Amikor ez csődöt mond, vesznek egy másik síkbeli vetületet, és lelkes amatőrként addig használják, amíg arról is kiderül, hogy használhatatlan.”

Az adócsökkentés mézesmadzagja bevált. Ugyanaz a nép, amely nemrég demokrata elnökre és többségében demokrata képviselõ-testületre voksolt, az idõközi választásokon már republikánus képviselőjelölteket támogatott. Az USA-ban csak szórványosan fordul elõ, hogy egy politikus pártot cserél, de idén ez három esetben is megtörtént. Lakóhelyem képviselőjét, az indián származású Nighthorse Campbellt szimpatikus embernek tartottam. Tetszett a kiállása, demagógiától mentes, nyugodt beszédstílusa, liberális beállítottsága. Ő is lovat váltott, és átnyergelt a republikánusokhoz. Az eset azonban nem hasonlítható a Duna-parti parlamenti átütésekhez. Az ügynek van egy lényeges eltérése a hazai gyakorlattól. Amikor a demokraták felhánytorgatták Campbellnek, hogy a választási kampányára félmillió dollárt költöttek, amit szeretnének viszontlátni, a pálforduló képviselő jogosnak ítélte a követelést, és megígérte, hogy visszatéríti a ráköltött összeget. Talán állja a szavát, ha ezzel a saját házát kell is megterhelnie. Magyarországon a közösből felhasznált vagyont még soha senki nem szándékozott visszaadni. Egyrészt az elköltött pénz már nem pénz, másrészt egy közhivatalnokot magánszemélyként nem szokás anyagilag felelősségre vonni. Ha nagy a felzúdulás az elvert pénz miatt, legfeljebb pótoljuk egy másik közkasszából. De ez most nem ide tartozik. Mint említettem, az eset a vadnyugaton történt és semmi köze Magyarországhoz.

Ez a cikk eredetileg a Népszava 1995. július 31-i számában jelent meg.