Síelő nem öl síelőt

Hódeszkást? Azt igen…

Az elmúlt néhány hónapban a két gyermekem volt nálam látogatóban Magyarországról. Ők is nagy síelők, akárcsak én. Látogatásuk során szomorú események villantak fel az emlékeimben. Utoljára hét évvel ezelőtt, Csehszlovákiában vágtunk együtt a lejtőknek.

Mivel Magyarország elvesztette magas hegyeit az Első Világháború után, sok magyar töltötte a téli szabadságát szlovák síhelyeken. Néha ellenséges fogadtatásban részesültünk, amely megbocsájthatatlan volt ugyan, de a közép-európai népcsoportok közti ezeréves ellentétek alapján érthető volt. Megesett, hogy néhány magyar turista emlékeztette a vendéglátókat arra, hogy azok a hegyek magyar illetőségűek voltak eredetileg — és néhány szlovák felvette a kesztyűt. A két nép képviselői közt gyakran tört ki civakodás a felvonósorokban. Általában szóbeli sértegetésekkel kezdődött, kevésbé súlyos fizikai tusákkal, úgymint egymás kötésének a kioldásával folytatódott, majd életveszélyes ökölcsatákba és síbottal való vívásba torkollott. Az összecsapások nem igazán területekről és történelmi sérelmekről szóló jogi viták voltak. Ugyanúgy kezdődtek, mint más nevetséges macsó kivagyiság: melyik nép fia tud messzebbre köpni vagy nagyobb farokkal dicsekedni.

Az amerikaiak a maguk szerteágazó érdekeivel együtt sokkal civilizáltabbak. Nem csak az a kevés művelt, aki olvas, hanem a többség is, akinek az információforrása a tévére korlátozódik. Az Egyesült Államoknak is megvannak a maga konfliktusai és faji összecsapásai, de egyelőre az atrocitások a társadalom perifériáján történnek és végképp nem a sífelvonóra váró sorokban. Síelő nem öl síelőt. Hódeszkást? Talán azt igen, de semmi esetre sem falkabelit. A síelők közti összetartás erősebb, mint az etnikai különbségeken alapuló taszítás.

Legalábbis ezt hittem a gyermekeimmel töltött legutóbbi utazásunkig. Crested Butte ingyen bérletet ígért mindenki számára és az ajánlatnak nem tudtunk ellenállni. A hó nagyszerű volt, a nap ragyogóan sütött, a gyerekeim meg harsányak voltak, természetesen az anyanyelvükön. Aznap a pályák zsúfoltak voltak és a sorok meglehetősen hosszúak. Az emberek próbáltak oldalról befurakodni. Mi nagylelkűen beengedtünk néhányat, de egy idő után megállítottuk a tolakodók folyamát. Egy kitartó pár továbbra is be akart furakodni, nem tudván, honnan jöttünk. Még a tizenöt éves lányomnak is volt annyi gyakorlata, hogy leckét adjon a “Hogyan tartsuk meg a helyünket a sorban” című tárgyban. Úgy tűnt, hogy a helyzet megoldhatatlan, amikor mi hárman és a pár közeledett a négyüléses felvonóhoz. A pár férfitagja nem átallt ránk szólni:

— Egyikőjük lépjen ki!

— Nem! Maguk közül lépjen ki az egyik!

Hála a múltbeli hosszú túlélő edzéseinknek, ők kényszerültek feladásra és visszavonulásra. A fickó nem nyugodott bele a vereségbe és megjegyzéseket tett a hátunk mögött:

— Ezek a külföldiek nem tudják, hogyan kell viselkedni!

A megjegyzés az egyik legérzékenyebb pontomat érte. Hátrafordultam:

— Elnézést. Tudom, hogy csak egy koszos külföldi vagyok, aki nem képes olyan udvariasan viselkedni, mint maguk, amerikaiak. Köszönöm, hogy emlékeztet másodosztályú állampolgár voltomra.

— Maga nem is állampolgár.

— Véletlenül az vagyok, ha nem is a könnyebbik úton, születési jogon jutottam az állampolgársághoz.

Milyen vicces, hogy legtöbb ember itt állampolgárt mond és amerikai állampolgárt ért. De ne térjünk vissza az alaptalan büszkeség és hülye macsó dicsekvések kérdésére. Azon fogunk most vitatkozni, hogy kinek hosszabb az állampolgársága? Ezen a ponton a társalgás megszakadt. Mi jöttünk sorra, hogy helyet foglaljunk a felvonóüléseken. Tizenöt perc múlva, lesiklás közben észrevettem, hogy a vitapartnerem követ. Megálltam, de volt egy érzésem, hogy nem kell ‘en guard’ emelnem a síbotomat. A fickó utolért és azt mondta:

— Uram, fölfelé menet gondolkodtam azon, amit mondtam. Nem volt igazam és bocsánatot szeretnék kérni.

— Nekem sem volt igazam és én is bocsánatot kérek —válaszoltam. Tapasztaltam, hogy az amerikaiak ritkábban fognak kezet, mint az európaiak, de úgy éreztem, hogy ez megfelelő időpont arra, hogy kezet nyújtsak. Kezet ráztunk, ahogyan azt európai, amerikai, ázsiai, afrikai és ausztrál emberi lényeknek kellene mindig. Említettem a hódeszkásokat?

1995. január

Leave a Reply