Első tétel

Nem vagyok vallásos, de talán ateista sem. 92 telén meglegyintett Karácsony szelleme. Akkoriban templomba jártam, ha nem is a délelőtti misére.

A kolorádói kisváros lutheránus házában vasárnap esténként sakk-klub működik egy hátsó szobában. A helyiek között viszonylag erősnek számítok, a sakktársak el sem hitték, hogy nincs minősítésem. Mondtam, hogy a pesti parkok padjain gyakran magasabb színvonalú partik zajlanak, mint itt a minősítő versenyeken. A klubvezető kapacitálására beneveztem a következő sakktornára. Az osztályozatlanoknál könnyedén nyertem, ezzel bekerültem a minősítettek örökösen fizető táborába. A verseny más, mint a szabadidő sakk. A játékosok száz dollár körüli nevezési díjat fizetnek, és a győztes pénzjutalomban részesül. A küzdelem igen éles, mert a megfontolatlan lépés zsebre megy.

A helyi tornát is a templomban rendezték. Az utolsó fordulóban egy 19 éves, igen tehetséges fiúval kerültem össze. A parti győztese számíthatott az első díjra. Előtte a szünetben beszéltem a sráccal. Ez volt élete első pénzdíjas versenye. Lelkesedését a sakk iránt az sem lohasztotta, hogy nem volt munkája és lakása.

A végjátékban gyalogelőnyre tettem szert, amely elég lett volna a győzelemhez. Láttam, hogy a fiú elszomorodott, már számított a pénzre, amiből aznap vacsorázhatott volna. Akkoriban én is munkanélküli voltam, de saját házban laktam és volt annyi tartalékom, amennyi a következő havi számláimat fedezte. Csalódott partnerem szemébe néztem és mielőtt megszólalt volna, megelőztem:

— Feladom.

Kisétáltam a templomból, mély lélegzetet vettem a téli hideg levegőből. A fiú utánam jött.

— Ezt meg miért tetted? — kérdezte.

— Csak jó fiú akartam lenni.

Nem értette döntésemet.

— Én ugyan nem adtam volna fel a helyedben.

Talán a killer instinct, a ragadozó ösztön hiányzik belőlem, ami az amerikai érvényesülés elengedhetetlen előfeltétele. De ezt nem tudtam volna megmagyarázni neki.

— Tekintsd karácsonyi ajándéknak.

Később elmondtam az esetet egy amerikai barátnőmnek. Helyeselte cselekedetemet, ő is a fiúnak juttatta volna a pénzt, de a parti megnyerése után.

— Nem mindegy, hogy így vagy úgy mondasz le a pénzről? — kérdeztem.

— Egyáltalán nem. Ha csekkel, a templomon keresztül adományozod, akkor leírhatod az adódból.

Hát most ki a Legfelső Hatalom? Az Úristen, vagy az Adóhatóság?

Második tétel

Mint említettem, nem vagyok vallásos. Megvagyunk Istennel egymás nélkül. Néha érzem, hogy kicsit megszorongat, de mivel kiállom a próbát, elereszt és tovább szeret. Cserébe ugyan továbbra sem imádkozom hozzá, de rendszeresen megvizsgálom a lelkiismeretemet. Ha spirituális életre vágyom, fölmegyek a National Monument-re, kiülök a szakadék fölé meredő egyik sziklalapra, és meditálok. Idén nyáron a Grand Canyon északi peremén végezhettem vallásoktól független magányos szertartásomat. Letelepedtem egy hatalmas kőtömbre, amely sokszáz méter semmi fölött meredezett. A mélyben a Kolorádó folyó kanyargott, szemben a hatalmas, sokszínű és formákban gazdag sziklafüggöny lógatta alját a folyóba, fölötte a déli oldalon folyamatosan mennydörgött és villámlott. A lenyűgöző természetbe merülve nem kisebb téma körül forogtak a gondolataim, mint a világ keletkezése. Az egyetemen tanult Nagy Durranás-elmélet valahogy nem illett a képbe. A Bibliát is ilyen félelmetesen kopár környezetben írhatták. Logikusnak tűnt, hogy a Föld, a Nap, a bolygók, a növények és állatok megteremtése után az Úr azt gondolta a hatodik napon: “Muszáj egy hozzám hasonló lényt is kreálni, aki értékeli eddigi művemet. Mit sem ér a heti munkám, ha senki sem mondja rá, hogy hűha.” Hát megteremtette az Embert.

A materialista felfogás persze legalább ennyire logikus: Az eset fordítva történt. Szintén a lenyűgöző természet adta az ihletet, de nem a hatodik napon, hanem az elsőn, amikor az Ember tudatára ébredt annak, milyen nagyszerű is ez a világ. Ilyen nem jöhet létre véletlenül — gondolta, hát megteremtette magának Istent.

A két elképzelésben van egy lényeges közös pont: élettelen természet mindenképpen előbb volt, mint ember. Ezt a néhány napos vagy néhány milliárd éves hátrányunkat sohasem fogjuk tudni behozni, sőt. Nincs esélyünk túlélni a Földet. Ember már rég nem lesz itt és a Grand Canyon még évmilliókig fennmarad a gyíkok és sáskák örömére. Az értelmes lény valószínűleg kiírtja saját fajtáját, az Úristen pedig — ha létezik — ülhet egymagában a sziklán a Nagy Rés szélén, csodálhatja a tökéletlen ember nélküli tökéletes világot és elmélkedhet azon, hogy ki fog ezek után lelkendezni neki, kit lehet ezek után megbüntetni, ha vétkezik és felemelni vagy legalább is békén hagyni, ha tisztességesen viselkedik. Azt hiszem, az Isten-bizonyítékok legeklatánsabb ellenérve az, hogy feketék és fehérek, bosnyákok és szerbek, zsidók és arabok módszeresen irtják egymást. Ilyet nem tűrne egy Mindenható. Hát ez jutott eszembe nyáron, a szélesvásznú szines show láttán, amelynek Grand Canyon a neve.

De azért nem vagyok reménytelenül hitetlen. Még imádkozni is hajlandó vagyok. Adja a nemlétező Isten, hogy tévedjek az emberiség sorsát illetően.