Egy alapvető emberi érzés,
a gyilkos ösztön ma kivételesen erős bennem.

Hajnali ötkor szólal meg az ébresztőm. Egy sakkversenyre indulok a kolorádói Craigbe. Sötét csönd ül a lakóhelyemen, amikor kocsiba szállok. Kilencre kell odaérnem és másfélszáz mérföldnyi út áll előttem. Már a Denver felé vezető autópályán vagyok, a szemem nyitva, lábam a gázpedált nyomja, de a gyomrom és a fejem még alszik. Agyamat a magammal hozott kávéval ébresztgetem. Szükségem van rá, csak a gondolataim társaságára számíthatok a hosszú úton. Bekapcsolom a rádiót. Az “évtized perének” a végén járunk, a vízcsapból is O. J. Simpson folyik.

“Mi a jó és mi a rossz. Majakovszkij verse.” Ötévesen, Rákosi Mátyás születésnapján szavaltam lelkesen és ártatlanul. Akkor még azt hittem, hogy a helyes és helytelen egyértelmű fogalmak. Aztán apám eltűnt egy időre. Jóval később a rokonoktól tudtam meg, hogy börtönben ült. “Nem követett el bűnt. Egy koncepciós perben ítélték el.” – mondták.

A sötétség szakadozik. A rádió a boszniai béketárgyalásokról beszél. A felek nem győzik nemes szándékaikról biztosítani a világot. Az igazság bajnokait halljuk megszólalni. Csak tudnám, hogy az erkölcs eme magaslatáról hogyan voltak képesek éveken át mészárolni egymást.

A logika mindkét oldalon ugyanaz: Vagyunk MI, az elkötelezett katonák, honvédok, partizánok, nemzetőrök, szabadságharcosok, felszabadítók és vannak ŐK, a megszállók, orvlövészek, terroristák, népirtók. Nincsenek bőrszíntől, vallástól, anyagi helyzettől független egyetemes normák? Nem mondja ki minden kultúra alapkönyve, Bibliája, Tórája, Koránja, Alkotmánya, hogy ne ölj?

– Szimuláns, megy vissza a csapatához! – mondta a Néphadsereg főbelgyógyásza a katonakórházban. Jó orvos volt és a rendszer elkötelezettje. Én meg ügyes szimuláns és meggyőződéses antimilitarista voltam. Mindketten hittünk valamiben. Én abban, hogy fegyverek helyett virágok, öldöklés helyett ölelkezés kell a világnak. A lelkiismeretemet követve csaltam, hazudtam. Azóta sem voltam sem -ista, sem -ánus, sem -ata. Még csak nihilista sem.
– De hiszen te hazaáruló vagy! – mondta megdöbbenten egy katonatársam, amikor észrevette, hogy imitálom a vérzékenységet.
– Ha az ellenség dezertál, az hőstett; ha én, az becstelenség? – kérdeztem.

Letérek az autópályáról. Rohanó hegyi folyó mentén kanyargó másodrendű országúton haladok. A Sziklás Hegységben júliusban még, szeptemberben már van hó. Ahogy 6000 láb fölé jutok, a szoros kitárul, a fehér foltok összefüggő, szűz hómezővé változnak. Az utat akácos szegélyezi.

Akácosban vesztettem el a szüzességemet. Tizennégy éves voltam, a földvári KISz táborba lógtunk be esténként a táncoló lányokat mustrálni.
“Tetszem neked?” – szólított meg az egyik kacéran.
“I-i-i-igen!” – makogtam zavaromban elcsukló hangon. Keményen dudorodó nadrágomra nézett:
“Te is nekem.”
Az akácosban gyorsan levetettük derékon aluli ruhadarabjainkat és összeölelkeztünk. Fog a nyakba, köröm a fenékbe mélyedt. Kamaszos izgalmamat nem tudtam visszafogni, másodpercek alatt elment a hajó.
“Hát csak ennyi volt?” – gondoltam.
“Hát csak ennyi volt?” – kérdezte a lány.

Észak-keleti irányba kapaszkodik az út. A balra elhúzó hegycsúcsokat megsüti a felkelő nap. A Grand Valley-ben, ahol lakom, majd’ minden reggel hasonló képpel ajándékoz meg a természet, de sohasem tudok betelni vele. Munkába menet el-elnézem, ahogy a Monument szikláinak először a felső éle vált forgalmi lámpaként élénkvörösre, majd lefelé haladva megviláglik a kanyonokkal szabdalt sárga fal, végül szétterjed a fény a hegyláb zöldjén. Szabad az út, szabad vagyok ma is.

“Ez a Paradicsom.” – gondoltam négy éve, amikor ideköltöztem. Annyi hányódás után lelki nyugalmat találtam a Nagy Völgyben. Akkoriban a városka bűnügyi riportjai legfeljebb közlekedési balesetekről szóltak. A házamat nem zártam kulcsra, nyári melegben a többiekhez hasonlóan letekert ablakkal hagytam a kocsimat az utcán. Aztán fel lettünk fedezve, Amerika-szerte divatossá vált a város és növekedni kezdtünk. A tiszta magaslati levegő, a közeli sípályák, az alacsony házárak, a környéken titkon termelt olcsó marijuana sokakat, bűnözőket is idevonzott. Nemrégen valaki kiszerelte a garázsban álló kocsimból a rádiót. Körülnéztem és rájöttem, hogy némi pénz, egy hitelkártyám, a teniszütőm és néhány számítógép alkatrész is hiányzik. Az elkövető környékbeli lehetett, aki tudta, hogy éjszakára a kocsiban hagyom a cuccaimat, ismeri fegyverellenességemet és látta, amint egy napos hétvégén az utcán parkolva új CD lejátszós rádiót szereltem az autóba. A fickó nem először járhatott a garázsban. “Legközelebb megölöm!” – forrt bennem a düh. Első felindulásomban Taylor boltjába akartam rohanni, hogy pisztolyt vegyek.

Ez a Vadnyugat, itt a hozzám hasonló, fegyvert nem tartó népek alkotják a kisebbséget. A kolorádói törvények a gyilkosságot súlyosan ítélik meg, de a saját ingatlan területén elkövetett emberölés bocsánatos bűn. A felszólítás elmulasztása csupán műhiba, a homlokot találó figyelmeztető lövés malőr. Ha a tulajdonos azt vallja, hogy félelmében lőtt, mert feltételezte, hogy a behatolónál is fegyver van, a vádat elejtik.

A fegyvervásárlásról és a megtorlásról ugyan lemondtam, de újabban zárom a házam és a kocsim ajtaját és már nem tudok ugyanolyan őszintén és nyíltan beszélgetni a szomszédokkal, mint korábban. Újabban mindenki gyanús.

– Mennyire becsüli az anyagi kárt? – kérdezte a helyszínelő seriff. – Néhányszáz dollárra, de ez nem számít. A betörő elvitte az ártatlanságomat.”

Tíz perccel kilenc előtt érkezem úti célomhoz. A sakkversenyt egy iskola nagytermében tartják. Kezdődik az első forduló. Leülünk a hosszú asztalokon felállított készletekhez. A falon függő eredménytábla szerint a jelenlegi állásom: nulla győzelem, nulla vereség, nulla döntetlen. Mint annyiszor az életben, kézfogás közben ártatlanul nézek partnerem szemébe. Az elkövetkező játszmák azonban mások lesznek, mint az eddigiek. Úti gondolataim felajzottak. Egy alapvető emberi érzés, a gyilkos ösztön ma kivételesen erős bennem.

1995. szeptember 30-án