Montana annyira része az Egyesült Államoknak,
Mint Örményország volt a Szovjetuniónak.

Útilapu 1: Vesztés gyorsított eljárással

A kézirat elveszett a költözködés során.

Útilapu 2: Optimizmusunk rendületlen

Jelentem, hogy átmegyünk hobóba. Két évnyi munkanélküliség után beláttam, hogy Seattle környéke reménytelenül telítve van számítógépes szakemberekkel, és az álláslehetőségek csak szűkülnek.

Szombaton vettem egy motorhome-ot és a hónap végén követjük az új népvándorlás jelszavát: “Go East!” Megállunk majd minden megyeszékhelyen és munkára jelentkezünk, immár helybeliként. Először Észak-Kaliforniába és talán Nevadába megyünk, bár ott sem sokkal kecsegtetőbb a munkanélküliségi mutató, de lehet, hogy utoljára látom második kedvenc városomat, San Francisco-t és nem tehetek róla, de szeretem Lake Tahoe-t is. Ott el tudnám tölteni maradék éveimet, bár a lakbérek ott is 1200 dollárnál kezdődnek. Terveink szerint lemegyünk Salt Lake City – Grand Junction – Denver irányába, annál délebbre biztosan nem, de a nyári melegre való tekintettel az ismert kolorádói helyek után szigorúan észak-keletnek tartunk Chicago felé. Állítólag Chicagóban jobb a felhozatal IT állásokból. Ha közelebb kapok munkát, leragadunk. Ha Chicagóban sem, továbbmegyünk. Legrosszabb esetben Európában kötünk ki, meglehetősen nagy kerülővel. Az országos álláskeresést eddig az akadályozta, hogy nem voltam helyben és nem tárgyaltak velem távolból. Hiába mondtam, hogy bármikor odarepülök egy felvételi beszélgetés kedvéért; hogy egy hét alatt átköltözöm a legtávolabbi helyre is, nem foglalkoztak velem. A legtávolabbi persze nem igaz, mert ott még nem tartok, hogy Florida szóba jöjjön.

Andi felmondott, mert a cége, a City University anyagilag olyan bizonytalan, hogy nem fogja megérni a 2004-et. A nagy racizás ellenére kitenni nem akarták, hogy munkanélküli segélyhez juthasson, de előléptetni sem, noha náluk szerezte a szerintük igen értékes Masters Degree-t. Immár okleveles angoltanár és az információtechnológia mestere. Kivárhattuk volna az egyetem teljes gazdasági összeomlását, és akkor járna neki munkanélküli segély, de többet veszítenénk időben, mint amennyit pénzben nyernénk. A bútorokat, számítógépeket, autókat, TV-t és egyéb elektromos zajcsinálót meghirdettük eladásra, hogy minél kevesebb cuccal költözzünk. A két kocsi közül azt vontatjuk majd, amelyik megmarad. A bútorok egyharmadát már eladtuk.

Visszatérve a motorhome-ra: Egy 1977-es, 7 méter hosszú Chevrolet, V8-as motorral, ami képes arra, hogy egy személyautót is vontasson hegymenetben. Motorikusan meglátszik rajta az idő vasfoga (jó kis képzavar, mi?) és úgy issza a benzint, hogy minden erősebb gázadásra szemmel láthatóan süllyed egyet az üzemanyagszint. Az eladó szerint 8 mérföldet tesz meg egy gallon benzinnel. Három tankolás alapján 6 mérföld a gallononkénti teljesítménye, azaz 40 litert fogyaszt 100 km-en. Most éppen a szerelőnél van felülvizsgálaton, hogy a nagy úton ne robbanjunk le. Minden működik rajta, de kértem a szerelőt, hogy az öregebb darabokat cserélje le. Hát az apróságokkal összejött egy 2500 dolcsis számla. Egy tömítéscsere itt, egy vízpumpacsere ott. Ha már hozzányúl, kicseréli az időzítőláncot, ahhoz viszont le kell venni az olajteknőt, stb. Igazán csak a hátsó féken volt sürgős javítanivaló. Erre akkor adott egy 1500 dolláros ajánlatot, amikor már szét volt szedve. Ha nem fogadom el, akkor is ki kellett volna fizetni a szét- és összeszerelést. Belül tiszta, összkomfortos és nagyon praktikus. Legrosszabb esetben belerakatok egy “új” (felújított) motort 4000 dollárért és még mindig jobban járok, mintha egy 10 évvel fiatalabb és tízezer dollárral drágább darabot vettem volna. Van benne WC, zuhanyozó, gázsütő, mosdó, mosogató, fridzsider, légkondicionálás és fűtés. Ezek mind propán-gázzal működnek, de ha megállunk és rákötjük magunkat a hálózatra, akkor elektromossággal is megy a frigó, a hűtés meg a fűtés. Az ország tele van RV parkolóval, amelyek elektromos rákötésre, propán gáz feltöltésre, szennyvíz leeresztésre be vannak rendezve. 2 x 2 embernek van alvóhely. Az egyik ágy a vezetőfülke fölötti galérián van, a másik pedig az ülőgarnitúra kinyitásával alakítható ki. Előnye még az alumíniumtető, amely kiküszöböli az ilyen korú lakókocsik szokásos hibáját, a beázást. Állítólag visszaveri a napsugarakat is. Szerintem a fémborítás a nyári meleget és a téli hideget akadálytalanul közvetíti a belső térbe. De hát erre találták ki a fűtést-hűtést, aminek az ára csak nem fog növekedni a közeljövőben, hála katonáink iraki sikereinek.

Andi tegnapelőtt levizsgázott állampolgárságból és tegnap amerikaivá avatták. Szeretett elnökünk, W személyesen gratulált neki videofelvételről.

Amúgy háj a szpirit.

Útilapu 3: Jó-e öregnek lenni?

Jenő, a macska azt mondja, hogy már elmúlt 10 éves, tessék őt tisztelni, és nem kikötni a lakókocsi ajtajához. Kikötni muszáj, mert ha elcsavarog, szegény fogatlan párát széttépik a sasok. Viszont megígértem neki, hogy tisztelni fogom, és ezentúl Jenő bácsinak hívom. Neki tehát jó öregnek lenni.

Az AARP, az American Association of Retired People is azt mondja, hogy öregnek lenni jó. A 90-es évek gazdasági fellendülése idején velem együtt sokan úgy érezték, hogy 55 évesen nyugalomba vonulhatnak, hiszen a tőzsdén tartott megtakarításuk hozadéka életük végéig kitart. Az AARP-hez ennek megfelelően 50 évesen már csatlakozni lehet. A tagság számos előnnyel jár: Az America Online-nak mostantól kevesebb havidíjat fizetek; az RV parkokban 10% kedvezménnyel állhatok be, és ha műfogsorra lesz szükségem, sokszáz dolláros kedvezménnyel jutok protézishez az AARP segítségével.

Jött az új évezred, új elnök és vele a gazdasági visszaesés, a munkanélküliség. Kiderült, hogy rengeteg részvény fedezete könyvelési csaláson alapul. A papírok ára lezuhant, a nyugdíjalapok úgy olvadtak el, mint a húsvéti hó. Igazságtalanság volna kizárólagosan az ifjú Bush számlájára írni a válság bekövetkezését, de az biztos, hogy a mai adminisztráció nem sokat tesz annak érdekében, hogy a munkából élők lecsúszásának gátat vessen. A helyi kormányzatok deficitben vergődnek, a központi kormány nem fizeti ki a helyi rendőri szerveknek ígért támogatásokat a terrorizmus elleni harc költségeinek kompenzálására. A bíróságok, iskolák, könyvtárak, parkok sínylik az elnök szószegését. A helyi hatóságok kénytelenek helyi adókkal kifoltozni Bush központi adócsökkentési politikája miatt keletkezett lyukakat. Az osztalék-adó eltörlésével a gazdagok tovább gazdagodnak, a munkaalkalmak száma viszont nem növekszik. Fellendülés csak a katonai költségvetésből élő cégeknél észlelhető. Ilyen helyeken viszont a magamfajta keleti jöttment nem kap munkát annak ellenére, hogy a berlini fal már több mint egy évtizede ledőlt.

Gyorsan telnek a napok. Május 31-én kellett elhagyni a bérleményt, azóta lakunk az RV-ban, egyelőre az utcán vagy bevásárlóközpontok előtt parkolva. Június 4-én elhatároztuk, hogy beállunk egy fizetős helyre. Full hook-up, azaz víz és elektromosság be, szennyvíz ki. (Hova megy a fáradt áram?) Minden bekötést gyorsan elvégeztem, csak másolni kellett a mellettünk álló RV csöveit, vezetékeit. A miénk előző tulaja ránk hagyta az összes vízügyi és elektromos csatlakozóját, mégis szükség van egy új adapterre itt, egy fittingre ott. Emlékeztem, hogy nekem is van olyan piros meg fehér műanyag izém, mint a szomszédnak, amivel a csatornához csatlakozott. Egyszer csak minden illeszkedett. Büntetlenül le lehetett húzni a vécét.

A jármű saját zuhanyát nem használjuk, abban van Jenő bácsi felszerelése, homokozótála. A park közös fürdőjében zuhanyozunk. Közel vagyunk Olympiához, Washington állam fővárosához, hát beautózunk, hátha a kormányszerveknek épp ránk van szükségük, mint munkaerőre. Úgy tűnik, senkire sincs. A hirdetőtábla egyetlen számítógépes állást hirdet, a jelentkezési határidő fél évvel korábban lejárt.

Úgy döntünk, hogy nem próbálkozunk Észak-Kaliforniával. A Silicon Valleyt ugyanúgy sújtotta a dotcom-telecom csőd. Irány Chicago. Már csak 1500 mérföld van hátra.

Átrohanunk Washington államon. Egy állami parkban akarunk megszállni, de mint kiderült, egy tucatnyi fából álló erdőt neveztek ki állami parknak. Az USA nagy része kopár. Árnyat adó fa kevés, fásítás gyakorlatilag csak magánerőből, magánterületeken folyik. Ezek a fák itt maguktól nőttek egy folyó melletti állami földön. Megérdemlik a kinevezést, de azt nem, hogy pénzért parkoljunk alattuk. A Columbia folyó túloldalán furcsa alakú hegygerincet látunk. A peremre vasból készült rohanó vadlovakat szobortak. A vadlovak alatti parkolóban töltjük az éjszakát. Ma magasra jutottunk. A horizont fölött táborozunk. A nap még 9 után is az RV mennyezetére süt alulról, az ablakon át.

Útilapu 4: Idaho, farvizelés, ingyen kávé.

Az evezősök és a kajakosok tudják, mi a farvizelés. A motoros hajók olyan méretű hullámokat vonszolnak maguk után, hogy lejtőjükre felülhet a kishajó és így enyhe evezéssel is követni lehet a nagyhajó iramát. Autópályákon a kamionok játsszák a nagyhajó szerepét. 50 mérföld per óra körül a levegő igencsak megkeményedik, nehezen fúr bele lyukat a nem kifejezetten áramvonalasra tervezett lakókocsi. Nagyobb sebességnél a közegellenállás négyzetesen növekszik, 60-nál már borzasztóan ellenáll a levegő a behatoló testnek. A lakókocsi még lejtőn sem gyorsul. Ilyenkor hagyni kell, hogy egy újabb évjáratú, erősebb lakókocsi vagy modern kamion megelőzzön, amelyre rátapadva kevés gázzal tartani tudjuk a nagyobb utazósebességet. Idaho nem sok élményt nyújtott, bár nem is töltöttünk sok időt benne. A fejszealakú államot a nyelénél szeltük át. A pihenőhelyek ingyen kávéval csábítanak. Gondoltam, hogy az ingyen kávé mellett bódékat találok majd, ahol tajvani gyártmányú eredeti indián ékszereket árusítanak. Tévedtem. Idahóban már nem is kínálnak portékát a kávéhoz. Nénikék osztják szörnyű ízű főzetüket valamilyen jótékonysági szervezet nevében. Az egyik az Idaho Homemakers’ Association támogatására buzdít. A homemaker, szó szerint otthonteremtő, ugyanazt jelenti, mint a háztartásbeli, csak elegánsabban hangzik. Az Idahói Háztartásbeliek Szervezetének a tagjai nem jó háziasszonyok. A kávéfőző talán sose volt kiöblítve. A jótékonyságipar így működik: a főzőbe felül folyamatosan töltik a vizet és néha a darált kávét. A víz elektromos melegítés következtében átfolyik a zaccon, és forró iszapként gyűlik a kiöntőben. A kiöntő mellett perselyként szolgáló befőttesüveg. Jobb benzinkutaknál ezt a fajta kávét ingyen adják tankolás esetén, másutt 25-75 centet kérnek érte. Itt nem illik egy dollárnál kisebb adományt tenni a perselybe. A következő pihenőnél a “Támogassátok katonáinkat!” felirat alatt folyik az ingyen kávé. A nénikék sávos-csillagos ruhát viselnek és nem is értenék, ha megjegyezném, hogy én támogatom a katonákat abban, hogy minél hamarabb hazatérjenek. Nem tudom, milyen előre elkészített szöveggel öntenének nyakon, ha megkérdezném, hogy az adományokból milyen úton támogatják a katonákat. Talán imádkoznak a kávépénzből az amerikai fegyverek sikeréért. Vajon tudja Isten és a nénikék, hogy Afganisztánban és Irakban több a polgári áldozat, mint a megsemmisített fegyveresek száma?

Útilapu 5: A legszabadabb szabadok

Montana az a hely, ahol az étterem aszfaltozott parkolójába csak átutazók állnak be. A helyiek mindig az épület mögötti földes területen parkolják le teherautóikat, négykerék-meghajtású járműveiket. Montana azon kevés államok közé tartozik, ahol a Burger King 3,79-es menüje 3,79-be kerül, nem 4,07-be vagy 4,13-ba, mint másutt, ahol utólag hozzáadják a forgalmi adót.

Montana körülbelül annyira része az USA-nak, mint Örményország volt a Szovjetuniónak. Sokáig ellenállt a szövetségi szabályozásoknak. Ha az Egyesült Államok a szabad emberek hazája, akkor Montana polgárai a legszabadabbak a szabadok között. A sebességhatárt már minden államban 55 és 75 mérföld per óra közé szorították, Montananában csak 1999-ben vezették be a 85-ös korlátot, amelyhez évekig makacsul ragaszkodtak. Egy érdekes eseménysorozat változtatta meg a montanai törvényhozók hozzáállását. Amikor a Chrysler egyesült a Merzedes-szel, az amerikai prototípusokat Autobahn hiányában a montanai autópályákon próbálták ki. Tucatnyi Chrysler-Benz kocsi konvojban száguldozott fel-alá. A helyiek megelégelték, hogy óriáskonszernek próbapályának használják földjüket és a sebességkorlátot lecsökkentették a szövetségi előírásoknak megfelelően. Az új korlátot ugyan nem tartják be, sőt, az útépitések 35-ös tábláit is figyelmen kívül hagyják. Nem mintha az útépítési táblák környékén útépítőket lehetne látni. Mint mondtam, a montanai szabad ember, nem könnyű munkára fogni. Inkább szegényen él, vadat lő, ha éhes, de nem hódol be az adóztató államnak, a fogyasztói társadalmat éltető nagyvállalatoknak.

Montana gyönyörű vidék. Hegyei, erdői árnyat adnak a nyári turistának. Ha odafigyelsz, őzet, medvét, szarvast láthatsz. Montana azonban nem az az állam, ahol az ember szívesen leragad. Idaho nyugaton hosszú emelkedőben végződik. Mire az államhatár 5400 láb körüli magasságában lejtőbe bukik át a 90-es autópálya, a motor már kattog. Az olajnyomás, motorhőmérséklet elfogadhatónak tűnik, hát tovább gurulok a lejtőn. Mintegy 4 mérföld után a kipufogóból gőzös füst csap föl. Ösztönösen lehúzódom a padkára és kikapcsolom a gyújtást. Már késő, a motornak vége. A jármű megbosszulta, hogy Nagy Szarnak kereszteltük el.

Noha az autópályák sávjaira csaptak le először a mobiltelefon szolgáltató cégek, az Interstate 90 nyugat-montanai szakaszán süket a telefonom. A legközelebbi faluból hívom az autóklubot, a klubtagság természetesen csak személyautó vontatására jogosít ingyen, de pénzért sem érdemes az ő szolgáltatásukat igénybe venni. A New Yorkban ülő telefonkezelőnek nem elég a mérföldtábla megadása. Meg kellene tudnom mondani a legközelebbi város nevét, de a 90 mérföldre lévő fővároson, Missoulán kívül nem ismerek várost. Talán nincs is. Amerika az ígéretek földje. Az üzletek nagy része alaptalan ígéreteken alapul. A kifizetett szolgáltatások addig járnak, amíg nincs rájuk szükség. Ami kellene, például egy térkép a központi diszpécser asztalán, az nincs. Ha most lemondom az autóklub tagságot, már viszonzás nélkül náluk hagytam több száz dollárt.

Találok egy vontató céget. Willy és öccse a legközelebbi faluból, Haughanból jön ki. Először 65 dollárért a saját fészerükbe vontatnak, ahol felajánlják, hogy 2500 dollárért kicserélik a motort. Mutatják is a cseredarabot egy 60-as évekbeli teherautóroncsban. Az irodának is használt lakás olyan mocskos, mintha ott végeznék a kocsik olajcseréjét. A számítógépük egere egérszürke a kosztól. Az öcs folyamatosan cigarettázott és a csikkeket találékonyan helyezte el a ház legkülönbözőbb réseiben. Egy igazán új (felújított) motort Kanadából hozatnának, kb. egyhetes szállítási idővel. A szerelés egy másik hét lenne. Ha közbe nem jön a vadászidény, vagy két unokatestvér nem várt esküvője. Harmadik ajánlatukat már elfogadom, hogy újabb 200 dollárért Missoulába vontatnak. Ott találunk egy szerelőt, aki 3000 dollárért új ”új” motort tenne be egy hét alatt.

Közben csoda történt. A lakókocsi ugyan nem javult meg magától, de egy ügynök utánam telefonált, hogy volna egy seattle-i kéthónapos munka. Megígérem, hogy hétfőre visszaérek. Közben a kéthónapos szerződés egyhetessé zsugorodott, de most már elhatároztuk: az RV nagyjavításon marad, mi visszavezetünk a Hondával, kiveszünk egy szállodai szobát egy hétre és lenyomom a munkát. Ha meghosszabbítják a szerződést, hétvégén visszajövünk Nagy Szarért, ha nem, akkor is, de akkor folytatjuk az utat Chicago felé.

Most itt tartunk. Jól vagyunk, csak egy kicsit szanaszét. Cuccaink egy rentoni raktárban, lakókocsink Missoulában, Jenő bácsi egy montanai állatmegőrzőben, mi Seattle-től keletre egy szállodában, a munkám Seattle-től nyugatra egy szigeten, amit komppal lehet megközelíteni.

— Hát igen! Élni tudni kell! — mondta egy marylandi ismerősünk.

— Igen, kellene tudni! — mondta a feleségem.

2003. június