Szeretlek Amerika, te nagy gyerek!
Nem kellene már felnőnöd?

Mielőtt kivándoroltam Magyarországról az Egyesült Államokba, Amerika-képem egy rossz festményre hasonlított, amelyet szennyvízbe mártottak, széttéptek, majd egy pislákoló gyertyával világítottak meg. A marxista ideológián nevelkedve úgy gondoltam, hogy az ország a gátlástalan kapitalisták és az elnyomott munkásosztály, elnökgyilkosok és négerverő Ku Klux Klan tagok, valamint zsaroló gengszterek hazája. A kép szebbik felét elhomályosította a hidegháború szelleme. Amióta itt élek, sokat változott a véleményem. Látom, hogy minden igaz, meg az ellenkezője is.

Az Egyesült Államokban otthonra és nyugalomra találtam. Új hazám nem ígért boldogságot, csak a boldogság kereséséhez való jogot és ezt az ígéretét be is tartotta. Az emberek nem értékelik igazán a szólásszabadságot, ha soha sem tapasztalták annak hiányát. Ezért hálás vagyok Amerikának. Könnyű a jó dolgokat megszokni, a rosszakat észrevenni. Csodálom az Alkotmány nagy részét, de hányingerem támad a törvényes jogi praktikák láttán, amelyek az Alkotmány szellemét sértik. Az olvasó tekintheti cikkeimet a rendszer és bizonyos amerikai jelenségek kritikájának. Valóban, gúnyolódom olyan dolgokon, amit sok amerikai szentnek és sérthetetlennek tart.

A hibákkal szemben felszólalok, de nem vagyok sem Amerika-, sem amerikai-ellenes. A vietnami háború jut eszembe. A közfelfogás elítélte a háborúellenes zászlóégetőket. Én büszkén vállalom a közösséget a zászlóégetőkkel. Ezek a fiatalok látták, hogy Amerika rossz úton halad és próbálták felrázni a közvéleményt. A módszereiktől eltekintve, sokkal erősebb felelősségtudattal rendelkeztek, mint egyes politikusok, akiknek lehetőségük lett volna törvényes eszközökkel közbelépni. A hatalom demagóg konformizmusa ütközött össze a botrányosan viselkedő törvényen kívüliekkel. Mint mindig, a hatalom formálisan győzött, de a gyakorlatban elvesztette a hatvanas évek harcát. Legutóbb Bush elnök Alkotmány-módosítást indítványozott a zászlóégetés betiltására. Újra és újra próbálkoznak a zászlóégetés ellenzői, s ha sikerrel járnak, a „nemzeti méltóság” győz a nemzet fölött. Egy valódi szabadságjog, a szólásszabadság sérülne a szabadság egyik szimbólumának a védelmében.

A tegnap hippi-mozgalmának az emlékét mára meghamisították, a szokásos apró csúsztatások teljesen elferdítették a képet. Képzeljük el a hatvanas évek jellegzetes párbeszédét egy vonalas politikus és egy hippi között. Utóbbi egy nyilvános parkban heverészik. A beszélgetés nehézkesen indul. A felek mintha különböző nyelven beszélnének.

— Helló, barátom. Megkérdezhetem, hogy mit tűzne a zászlajára? — közelítette meg a jól öltözött úriember a hosszúhajú, meghatázozhatatlan nemű hippit.

— Uram, nekünk nincsenek zászlóink.

— Akarom mondani, Ön miben hisz?

— Mit ért azon, hogy miben hiszek?

— Azt, hogy mit vár elsődlegesen a jövőtől.

— Ugyanazt várom a jövőtől, mint a mától.

— És mit vár a mától?

— Mindössze szeretetet.

— És hogy állunk a drogokkal?

— Én speciel szeretek szerelmeskedés közben elkábulni.

— És mi a helyzet a bulizással?

— Ami engem illet, szeretem a rock-and-rollt.

A beszélgetés után a hippi tovább heverészett a fűben. Még sok semmittennivalója maradt. A politikus hazament, papírt vett elő, rajzolt egy zászlót és ráírta: MI CSAK SZERETETRE VÁGYUNK! Áthúzta és újraírta a jelszót: SZERETET, DROG, ROCK ‘N ROLL.

— Még mindig túl vonzó. Utálom, amikor ezek a jampecek a szeretetet említik. A szeretetről csak mi, család-központú hívő keresztények beszélhetünk, ezek a csavargók nem.

Végül azt írta: SZEX, DROG, ERŐSZAK.

— Na tessék, mit nem írnak a zászlójukra! Ezektől a kölyköktől felfordul a gyomrom! — dőlt hátra a politikus elégedetten.

Nem szeretem a mozgalmakat, nem vagyok sem -ista, sem –ata, sem –ánus. (Kérem, ne próbáljanaan beskatulyázni. Nihilista se vagyok.) Egykor életrevaló eszmeáramlatok lefékeződnek és megmerevednek, és végül csak kövület marad utánuk. A mozgalmak és az ideológiák nem szülnek eszméket, csak használják és visszaélnek velük. A gondolat akkor hal meg, amikor zászlóra tűzik és jelszóvá válik. Ezért nem szeretem a zászlókat, plakátokat, kampányokat. Félreértés ne essék, nem a zászlók által képviselt emberekkel van bajom. Okos aktivisták nem nevezik nevén a mozgalmukat. Amerikában mindenki valamiért küzd, soha sem valami ellen. Az abortusz-ellenesek (pro-life) az ‘életért’ lépnek fel, a másik oldalon (pro-choice) a ‘választás’ hívei állnak. Úgy érzem, hogy az eufémia félrevezet. A közvélemény-kutatási statisztikák szerint például az ‘életért’ harcoló abortusz-ellenesek jelentős része egyetért a halálbüntetés visszaállításával. Tipikus horgász-mentalitás: Dobd vissza a kicsit, öld meg a nagyot.

Következzen egy mese arról, hogy értelmes gondolatból hogyan lesz hülye ideológia. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, ahol az alkoholizmus egyre terjedt. A miniszterek azt javasolták, hogy a király tiltsa be az alkoholfogyasztást. Az italozás ugyan nem szűnt meg, de a feketepiacon gazdagodó gengszterek megerősödtek. A király végül újra legalizálta a szeszesitalfogyasztást, és ezzel a dolgok visszazökkentek rendes kerékvágásukba. Az ellenőrzött és megadóztatott piac az egész birodalom hasznára vált.

Manapság egyéb szerek veszélyeztetik a társadalom egészségét. Drogellenes (bocsánat: ‘absztinenciáért’ küzdő) aktivisták próbálják megtisztítani a világot, miközben nem veszik észre, hogy mozgalmuk ugyanolyan gondokhoz vezet, mint valamikor a szesztilalom. Még a kevésbé veszélyes marihuána élvezetét is tiltják, és kriminalizálják, akik csupán otthon elszívott fűre vágynak. Ne értsenek félre, nem vagyok általában a drogok híve. Ismerem a veszélyt. Nemrég megtámadott egy kábítószeres. Senkinek sem kívánom, amit akkor éreztem, amikor a kése a nyakamon volt. Most gyűlöljem a támadómat? Megtörtént volna ez az eset akkor is, ha az adagjához legálisan is hozzájuthatott volna? Vagy inkább azokat a jól szituált, józan polgártársaimat utáljam, akik küzdelmemben magamra hagytak a mindig zsúfolt Hollywood Boulevard és La Brea sarkán Los Angelesben? E támadás miatt büntessük azokat, akik nem szándékoznak drogos állapotban az utcára menni, és csupán egy kis otthoni lazításra vágynak? Ha már ez is tilos, akkor miért nem büntetjük a cukorbetegeket és tiltjuk az inzulint? Halálos autóbalesetek történnek az inzulin félreadagolásából kifolyólag is. A dohányosok szintén okoznak balesetet, amikor a parázs a vezető ölébe hullik. Nem a marihuánával vagy az alkohollal van baj, hanem a részegen vagy dohányozva vezetőkkel. Az enyhe narkotikumok hatása közelebb áll a dohányéhoz, mint a crack kokainéhoz. igazi hasonlóságok és különbségek figyelembe vételéhez azonban gondolkodásra, nemcsak jelszavakra volna szükség és mellesleg a dohányipart sokkal nehezebb megtámadni, mint a könnyed hobókat. Egyszerűbb az utóbbiakat a nehéz drogosokkal egy véka alá venni. Tudományosan hamis, politikailag korrekt.