Na már megint cikiz valamit a idegen. Elnézést, pontosítok. Nem az összes amerikai filmről beszélek, csak a „tisztára” amerikairól. Szóval ne vegyék személyes sértésnek. A statisztika azt mutatja, hogy jobb napokon az amerikai filmipar három filmet készít el. A tömegtermelés klisékre épül: előre gyártott cselekménystruktúrára, ezerszer kipróbált vágástechnikára és időjátékra, patikusmérleggel adagolt lélektanra, profi módon tervezett ritmusra és csaknem személytelen jellemépítésre. Idővel azonban a tervezett profizmus unalmassá válik. Léteznek rutinos megoldások és extravaganciák. De mi van akkor, ha már az extravaganciák is rutinná válnak?

A filmek többnyire receptre készülnek. A hozzávalók:

1. A szereplők. A nők szépek, a férfiak bátrak.

2. A gondolat. A hősnek kell legyen egy bölcs mondata, ami csak egy nagy gondolkodó szájából, egy buddhista szerzetestől vagy Sylvester Stallone-tól származhat.

3. A fejlemény. Bárhonnan indulunk, happy end-del kell végeznünk. A hős szenvedhet egy sort, bajba keveredhet. A rossz ideiglenesen diadalmaskodhat, de a végin a jónak kell felülkerekedni. Az előjáték legyen változatos, meglepetés megengedett, de a végső orgazmus nem maradhat el. Nincs szerelem elélvezés nélkül. Nem azért fizettünk.

A film azt nyújtja, amit egy prostituált. Pénzért élvezetet színlel. Csupán azt a körülményt kell elfelejteni, hogy mindketten hazudnak, akárcsak a Las Vegas-i motelágy, ami fél dollárért kellemesen vibrál.

Gép esetén az adok-veszek tisztán szétválik egymástól. Bedobsz fél dollárt és kijön a rezgés. A fizetett szex és a mozi ravaszabb ügy. Ott részt kell venned a színlelésben, miközben a pénz illúzióvá válik. Erről szól a nóta. Sem a kurva, sem a film nem okoz örömet, ha a csere nyilvánvaló. A prostituált és a film akkor jó, ha az ügylet nem válik evidenssé. Attól azonban, hogy nem lóg ki a lóláb, még lehet a film hazug. Legalább is abban az értelemben, amennyiben a legjobb vibrátor is imitáció egy valódi szerelemmel ölelő társhoz képest. Akkor hát hol a határ igaz és csalárd között?

Egy helyi kölcsönzőben találtam egy videót, amelynek álomvilága kivételesen jól imitálja a valóságot. A film címe Erőltetett menet és egy filmforgatásról szól, amely korábbi hazámban, Magyarországon játszódik. A “mozi a moziban” régi hollywoodi fogás. A főhős egy kaliforniai színész, akinek be kell mutatnia Radnóti Miklósnak, századunk egyik legnagyobb magyar költőjének az életét és halálát. Az amerikai színész próbálja megérteni, miért bíztak abban a zsidók, hogy a magyar hatóságok nem fogják őket megölni vagy kiszolgáltatni a német megszállóknak.

A színész magánnyomozást végez és megpróbál azonosulni a szerepével. A rendező nem becsüli nagyra a képességeit, kijelenti, hogy egy elkényeztetett úrigyerek nem tudja átélni egy megkínzott ember reménytelenségét. Egy színen a kőhordásban legyengült Radnótinak letargikusan kellene várnia, amíg egy katona főbe lövi. A színész eltér a forgatókönyvtől, kicsavarja a katona kezéből a fegyvert és egy tisztnek szegezi. A rendező megállíttatja a kamerát és elmagyarázza a fiatalembernek, aki westerneken nőtt fel, hogy a hősiesség nem illik ide; a rabok apatikussá váltak és képtelenek voltak a küzdelemre.

Ettől a snittől lett hiteles a film. Ekkor kezdtem elhinni, ami a vásznon játszódik. Ez ritkán fordult elő velem, amióta itt élek és többnyire amerikai filmeket nézek.

Hollywood generációkat hülyített azzal, hogy az amerikai a legkeményebb legény a világon. Ez a mozi világában elmegy, de mi történik, ha a legény valós helyzetbe keveredik, például Vietnamban hadifogolyként kell kínzásokat elviselnie. Ott kiderült, hogy nem is olyan kemény az a legény, mint a moziban. Ebből nem arra kell következtetni, hogy az amerikai férfi alábbvaló, hanem arra, hogy ő is ember, nem kell feltétlenül a rettenthetetlen igazságosztót színlelnie. Egyebek közt erről szól az Erőltetett menet. Nincs benne gyönyörű nő, golyóálló férfi, egy szuperhős bölcs megjegyzése. Még csak happy end-je sincs, de nem csak ezért tetszett.