Zászlóégetés

Tudom, a válogatás címe magyarázatra szorul. Zászlót égethetnek gyűlöletből vagy elkeseredett figyelemfelhivási célzattal. Irányulhat a zászló által képviselt nép, vagy az állam igazságtalan intézményrendszere ellen. Az előbbit elitélem, az utóbbival azonosulni tudok. Első irodalmi cikkem, “The Newcomer, the Flower Child and the Politically Correct” az Egyesült Államokban jelent meg1). Ebben védtem a zászlóégetőket azokkal a politikusokkal szemben, akik az ideákból ideológiát kovácsolnak és akik nem tudnak különbséget tenni a szabadság és annak egy szimbóluma között. A cikk akkoriban felkavarta az indulatokat konzervatív vadnyugati környezetemben. Kishíján az állásom is ráment, bár a kirugásom megfelelő alapja lehetett volna egy olyan alkotmányjogi pernek, amelynek még az elvesztésével is anyagilag független íróvá válhattam volna. A provokáció nem hozta meg a gyümölcsét és továbbra is statisztikusként kerestem a kenyerem Kolorádó állam egyik megyei kormányzatában.

Az 1998-ban megjelent magyar regényemben megint ki akartam térni a zászlóégetés témájára, de a képzeletbeli élményemet kiszorította valódi események leírása2). Nem mondtam le azonban arról a tervemről, hogy a kötet keményfedelü kiadásának borítója egy megpörkölt amerikai zászló legyen. Elolvasás után majd eldöntheti az olvasó, hogy lengesse, vagy hagyja a vásznat a könyvön porfogónak.

A “Newcomer” cikket lefordítottam magyarra, hogy a jelen kötetben elhelyezzem. A magyar változat pocsékul sikerült, de a címbeli utalás maradt. (Talán fejlődnöm kell még, hogy hűen fordítsak Naszódit (;))) A zászlóégetés füstje azonban itt lebeg, a figyelmesen olvasó orrát meg fogja csapni a perzselt vászon szaga. Képzavarból ennyit. Jöjjenek a történetek!

1) A cikket tartalmazó könyvecske címe: Skiers Don’t Kill Skiers and Other Short Stories.
2) A magyar könyvet a Seneca adta ki Budapesten, 1998-ban “Menj Amerikába!” cimmel. Új, javított kiadása megrendelhető a Lulu-tól.

Magyarországról jöttem. Tudod, abból a kis országból Európa közepén, a nemlétező Szovjetunió és a nemlétező Jugoszlávia között. Északon a kettévált, tehát nemlétező Csehszlovákia határolja. Magyarország mindjárt Erdély mellett fekszik, ami – akár hiszed, akár nem – nem csak a Frankenstein-történetekben, a valóságban is létezik. (Már amennyiben létezésnek tekinthető Románia részének lenni.) Amikor az Amerikai Egyesült Államokba érkeztem, még nagyon naív voltam. Meglepődtem azon a hivatali körlevélen, miszerint részt kell vennem egy szexuális inzultus tanfolyamon. “Micsoda ország!” idézhetném Jakov Szmirnovot, a velem egyidőben bevándorolt humoristát. “Ezek szexuális inzultálásra akarnak tanítani!”

Érkezésemkor büszke magyar is voltam. Emlékeztem arra a mondásra, miszerint Magyarország bokréta az Úristen kalapján. Meg kellett tanulnom, hogy Magyarország legfeljebb egy folt az Úr kalapján. Itt hallotttam először a magyarokról szóló amerikai szólást: “Ha valaki mögötted lép be és előtted lép ki a forgóajtón, akkor egy magyarral találkoztál.”

Vicces, ugye? Szerintem egyáltalán nem az. Sérti a nemzeti büszkeségemet. Először is, a hír nem igaz. Másodszor, elől és hátul relatív fogalmak, különösen egy forgóajtó viszonylatában. Harmadszor, kinek hiszel? Annak, aki másodikként jött ki a forgóajtón? Nevetséges! A büszkeség igen fontos a kis kelet-európai népeknél. Nektek ott a Grand Canyon, nekik a büszkeség. A büszkeséget tisztelni kell. Ha megsérted a büszkeségüket, ölni is képesek. Persze ölni akkor is képesek, amikor a büszkeség és a tisztelet nem is téma.