Mi lennél legszívesebben, ha újra születnél? – kérdezte Judy, egy gőzös fejű, reinkarnációval és asztrológiával foglalkozó hippi barátnőm egy kolorádói síház sörözőjében. Ránéztem elkényesztetett ebére.

– Ha választhatnék, kutya lennék Amerikában – feleltem.

A kutyaságig nem vittem, sőt, egy hétre rá elvesztettem jólfizető programozói állásomat, vele együtt emberi tartásomat. Mint ilyenkor mindig, döntéskényszerbe kerültem. Felhívtam Pesten élő szüleimet, hogy megtudjam, milyen esélyeim vannak egy magyarországi újra kezdésre.

– A rokonaid fele szintén állástalan. Ha választhatsz, inkább az Egyesült Államokban maradj munkanélküli, mint itt – mondta anyám.

A 92-es telet alkalmi síoktatóként lébecoltam át, de a következő év nagy részében tétlenségre itélve tengtem-lengtem a Sziklás hegységben fekvő kisvárosban, ahová elhamarkodott házvásárlásom kötött. Az agyam nem pihent, állandóan ezer, tízezer és százezer dolláros terveket szőttem. Egyévnyi álmodozás után újra fix álláshoz jutottam és bankszámlámmal együtt megnőtt az önbizalmam. Úgy döntöttem, hogy nem aprózom el magam, belevágok egy milliós terv megvalósításába. Még magyarországi kutya-életem idején született egy ötletem, amely segitségével komputeren tárolt mozgó képek kódját a jelenleg használatos eljárásoknál jobban tömöríthetnénk.

Az elképzelésemről – a matematikai részleteket elhallgatva – előadást tartottam a helyi Rotary Club-ban. Reméltem, hogy az egyik jómódú klubtag fantáziát és üzletet lát az ötletben és felkarolja. A szeánsz kórusban letett esküvel és imával kezdődött, amelyeket nem értettem, csak felállva, némán aszisztáltam végig. Azután elegáns ebéd következett, majd az előadásom. Az ünnepélyesség ellenére kibújt belőlem a kisördög és a beszédet így kezdtem: “Ladies and Gentlemen, I came here, because I have a dream. Just kidding. I do have a dream, but I came here, because I was hungry.” (Azért jöttem ide, mert egy látomásom van. Csak tréfálok. Van ugyan egy látomásom, de azért jöttem ide, mert éhes voltam.)

A szöveg a bennerejlő felhangok miatt magyarázatra szorul. Martin Luther King, a polgári egyenjoguságért folytatott harc legtekintélyesebb alakja kezdte a beszédét az “I have a dream” mondattal mindaddig, amíg meg nem gyilkolták. A klubba csak néhány éve engednek be nőket. Bőrszín szerint nem korlátozták a felvételt, egy fekete tagja is van a klubnak. Rosszindulatúság volna ebből a számadatból faji diszkriminációra következtetni. A város majdnem teljesen fehér, amennyiben a rendőri jelentésekben más bőrszínűnek tekintett dél-amerikai eredetü lakosságot is ebbe a kategóriába soroljuk, mint ahogy Európában teszik, ahol csak a fekete, fehér és a sárga eredetet különböztetik meg hivatalosan. (Kivéve persze a magyar nótát, amelyben létezik a “piros-barna kislyány” kategória is.) Az egy főnyi fekete tagság hányada a klubban felülmúlja az afro-amerikaiak arányszámát az össz lakossághoz képest. Véletlenül ismerem a néger klubtagot, Horace-nak hívják, mint az ókori költőt. Egy éve költözött a liberális keleti partról ide, a konzervatív vadnyugatra. A város egyetlen európai hangulatu helyén, a Mountain Roasted Café előtt találkoztunk, ahová sakkozni járok. Akkor eldicsekedett azzal, hogy valaha mesterjelölt szinten játszott. Ebből néger-verés kerekedett ki, egyetlen a város elmúlt éveinek történetében. Kihívtam egy partira, de úgy lehengereltem szegényt, hogy azóta nem hajlandó sakkozni. A Rotary Clubban ujra találkoztunk. Mondtam neki, hogy nemsokára a helyi Hiltonban lesz egy sakk-verseny, jöjjön el, ott visszavághat. Savanyúan mosolyogva utasította el ajánlatomat. “A feketék túlérzékenyek”, intéztem el sommásan az ügyet.

Hogy könnyítsek a munkanélküliséggel járó anyagi gondokon, tavaly ősszel a házamba fogadtam egy diákpárt némi lakbér fejében. A lánnyal egész jól kijöttem, főleg vallási és politikai témájú beszélgetésekbe egyedtünk. Milyen következményekkel járna a kábítószerek legalizálása, Clinton elnök szociális terveinek törvényerőre emelése, az amerikaiak beavatkozása a balkáni háborúba, stb. Lelkiismereti, fegyverviselési, abortusz-kérdésben közel állt a huszonéves angolszász protestáns nő és a negyvenegynéhány éves magyar zsidó férfi véleménye. Az időszakot az “eltérő származásúak békés egymás mellett élése” jellemezte. A pár másik tagját, a fiút csak a sport érdekelte. Nem társalgott, csak a TV-t bámulta naphosszat. Mellesleg borzasztó rendetlen és a testedzést leszámítva lusta volt. Egy idő után meguntam, hogy utána takarítsak és megkértem őket, hogy amint találnak megfelelő lakást, költözzenek ki. A csaknem barátság merev bérlő-tulajdonos viszonnyá fajult. A lakóim nem akarták kifizetni az utolsó havi bért azon a címen, hogy a letétet lelakják. Mondtam, hogy a letét arra való, hogy kiköltözés után kiderülő károkat, takarítási költséget, később bejövő számlákat fedezze. A lány kifizette volna a hátralékot, de a fiú – egy csupaizom baseball-bunkó – üvöltözni, káromkodni kezdett velem. Én higgadt maradtam, neki viszont egyre vörösebb lett a feje, a nyakán kidagadtak az erek, az izmait fitogtatta és szitkozódott. Elhatároztam, hogy nem kezdeményezek verekedést, de nagyon közel álltunk a tettlegességhez. Ö hadonászott a mutatóújjával az arcom előtt fél centire, én mondtam neki, hogy vegye el az ujját, mert ha leharapom, többé nem veheti el. Nyugodtan ismételgettem, hogy amíg ki nem fizetik a tartozásukat, nincs mit tárgyalnunk. Éreztem, hogy ha egy kicsit is felemelem a hangom, megüt. És tudtam, hogy ha zsidózni kezd, én ütöm meg őt. Miért van az, hogy minden szidalmat hidegvérrel eltűrtem, a zsidózást viszont nem engedtem volna el a fülem mellett? Lehet, hogy igazuk van az antiszemitáknak és túlérzékenyek vagyunk? Végül is nem csattantak pofonok, a pár bevonult a szobájába. Az acsarkodás után tíz perccel a fiú bocsánatot kért és a lány kiállítottta a vitás összegről szóló csekket. ‘No guts, no glory’. “Bátorság nélkül nincs győzelem.” (A fenti fordítás pontatlan. A ‘guts’ beleket jelent, a ‘glory’ dicsőséget. “Ha nincsenek kötélből az idegeid, nem dicsőülsz meg.” Ez még rosszabb. Agyam egyik pókhálósodó sarkából előkotrom az ideillő, de lapos magyar megfelelőt: “Aki mer az nyer!”)

A túlérzékenység kérdése nem hagyott nyugodni. A közelmúlt egyéb eseményeit is elemezve végül abban maradtam magammal, hogy ez a betegség nem csak a zsidóknál tipikus. E nyavalya minden, identitás-zavarral küszködő kisebbség körében elterjedt. Egyesek letargikus visszahúzódással, mások agresszivitással próbálják kompenzálni származásukból fakadó hátrányos helyzetüket. Szerintem az asszimilálódás az egyetlen működő gyógyír, de még e keserű pirula sem mindig hat. Mi a helyzet akkor, amikor a többség nem hajlandó befogadni a békesség érdekében önmagát feladni hajlandó, hasonulni vágyó kisebbséget?

Magyarországon a helyzetet az is bonyolítja, hogy származásra, nemre, vallásra való tekintet nélkül a többség kisebbségnek érzi magát. A kirekesztettség-tudaton alapuló sértődöttség össznépi betegség. Majdnem mindenki a számára hátrányos kategóriáját igyekszik hangsúlyozni. Emlékszem, volt főnököm panaszkodott valamikor a hetvenes években: “A KISz védi a fiatal kutatókat. A Szakszervezet a fizikai munkásokat. A Nőtanács a nőket. A kollektív szerződés a nyugdíjhoz közel álló idősebbeket. De ki képvisel engem, a szerencsétlen, középkorú, értelmiségi, férfi, intézeti igazgatót?”

Külön tanulmányt érdemelne az a gondolat, hogy minden érdekvédelmi szervezet egyben érdeksérelmi is. Többet adni egy csoportnak törvényszerűen azt jelenti, hogy viszonylagosan kevesebbet tulajdonítani a csoporton kívülállóknak. Néha ez helyes, néha kérdéses. Kétségtelenül helyes döntés nőket is beengedni a klubba, mégha ezzel csökken is a férfiak viszonylagos joga. De az élet kevésbé triviális esetekkel szolgál. Amikor a magyar állampolgár azt hiszi, hogy a kárpótlással kapott valamit, nem szabad elfelejteni, hogy a kárpótlást az adók és az igen korlátozott államvagyon fedezte, tehát végül is minden kárpótlási jegy automatikusan sértett és megrövidített minden olyan polgárt, aki nem részesült kárpótlásban. Az igazságosság és arányosság kérdését fel sem vetem. Ha az inflációs következményeket is figyelembe vesszük, akkor a kárpótlás mindenkire hátrányosan is hatott. Egy népszavazáson meg lett volna fúrva a kárpótlási törvény vitára bocsájtása, ha a kérdést a maga számtani valóságában fogalmazzuk: “Beleegyezel-e, polgár, hogy mindenkitől – tőled, házastársadtól, szüleidtől, minden ismerős és ismeretlen honfitársadtól – elveszünk tíz-tízezer forintot és lehet, hogy visszakapsz százezret?” Bár a törvényjavaslat valószínűleg így is el lett volna fogadva, hiszen az össznépi kirekesztettség-érzés úgy manifesztálódik, hogy az ország tartozik az egyénnek, nem ő a közösségnek. A többség, ha teheti, csal az adóval és a közterhek alóli kibúvást erkölcsileg megalapozottnak tekinti. Az államhoz való viszony így fogalmazódik meg: “Ezt még leverem rajtuk!” De kik azok az ők, akiken le lehet verni? ÉN és ÖK helyett nem MI vagyunk? – mondhatnám joggal, ha ott élnék. A kivándorlással azonban elvesztettem azt a jogot, hogy MI alatt magyarokat értsek.

Az elmúlt telet is gondtalan síoktatóként kezdtem, de a léha lötyögésnek hamar vége szakadt, decemberben “rendes” állást kaptam. Nem mint programozó matematikus, hanem mint értékbecslő, de heti negyven órás státuszhoz és biztos jövedelemhez jutottam. Felvételem előtt a hivatalban egyetlen számítógépes szakember dolgozott. George a “hispanic” fajtához tartozik, amelynek itteni megitélése különbözik a kaliforniai közvéleménytől. A dél-nyugati partvidéken az illegális mexikói bevándorlókkal, a bejárónőkkel és a tanulatlan építkezési segédmunkásokkal azonosítják ezt a csoportot a sablonokban gondolkodók. Ott a mexikói kb annyira pejoratív, mint a cigány a magyarok körében. (Mielőtt valaki hivatalból kijelentené, hogy a cigány Magyarországon nem becsmérlő jelző, kérem, végezzenek egy gondolatkisérletet! Mondják száz véletlenszerűen kiválasztott embernek, hogy “büdös cigány”, és számolják meg, hány magyar kéri ki magának, hogy lecigányozták és hány, hogy lebüdösözték!) Kolorádóban kicsit jobb a dél-amerikai eredetűekről alkotott kép, mint Kaliforniában. Itt Cortez kapitány barnabőrű hódító katonái előbb voltak, mint a “gringo”-k. Többségük sokadik generációs, asszimilálódott észak-amerikai; farmer, munkás, üzletember, értelmiségi; legalább olyan jól beszél angolul, mint spanyolul. Bőrük és arcberendezésük sem üt el annyira az átlagtól, mint a feketéké vagy az indiánoké. Mégis, mint kisebbség, ez a csoport is folyamatosan figyeli helyét és megitélését a fehér angolszász protestáns világban.

George-dzsal jó viszonyban vagyok, legalább is azt hittem a múlt hétig. A hivatalban ő volt a komputer guru és ezt az ‘image’-ét nem is szándékoztam rombolni. Az ő területére – kapcsolat a nagyszámítógéppel, adatbázis adminisztráció – nem is tettem be a lábam. Amikor az iroda gépeire egy statisztikai program-csomagot telepítettek, a hivatalfőnök mindkettőnket arra ösztönzött, hogy működjünk együtt a hirtelen megnövekedett feladatok megoldásában.

George egy analízist készített az ingatlanügynökök által kitöltött véleménylapok alapján a megyei Adóhivatal vezetője számára, aki megkért, hogy ugyanezt az elemzést végezzem el az eladási árakon alapuló adatokból kiindulva és hasonlítsam össze a két eredményt. Ehhez elolvastam a korábbi analízist, egy emlékeztetőben minősítés és kritika nélkül néhány módosítását javasoltam korrekt, segítőkész stílusban. A baráti kapcsolat és a fair play szabályainak megfelelően e memo-t előbb George-nak adtam oda, mielőtt a nagyfőnöknek juttattam volna el. Elolvasása után a fiú elkékült, kirohant az ajtón és órákig nem jött vissza. Ugy viselkedett, mintha az anyját szídtam volna – hogy megint csak magyar hasonlattal éljek. (Angolban nem “anyáznak”, a közszájon forgó ‘son-of-a-bitch’ kifejezés is inkább a fiúra mint az anyára irányuló szitok.) George később sem volt hajlandó beszélni az ügyről, de úgy tűnik, mintha az esetet a fajtája elleni támadásként élte volna át. “A hispánok túlérzékenyek”, süthetném el a sztereotipiát, de ehelyett tanácstalanul állok, mint ahogy a Los Angeles-i rendőrség is értetlenül nézi, hogy miért gyilkolásszák egymást a feketék és a koreaiak. Közhelyek pufogtatásán kívül nem vagyok képes megmagyarázni a származási különbségekből fakadó megnemértést, a faji alapu elkülönülést, a gyűlölködést, az erőszakot. Valószínűleg önök, a (fegyver-)tűzhöz közelebb lévők sem adnának kielégítő, észérveken alapuló választ: Valójában miért gyilkolják egymást a szerbek és bosnyákok?

1994. január