1. Korc, a híres vagány

Korc Dezsőt minden barátja és barátnője Mackósnak becézte. A szikár férfi nyilvánvalóan nem a termete, hanem foglalkozása alapján kapta ezt a nevet. Az elemi iskola után mindjárt jóljövedelmező vállalkozásba kezdett; széfeket tört fel. A szakmában elismerték, bár ügyes keze lassú észjárással párosult. Bugyutasága miatt többet volt börtönben, mint szabadlábon. Az 56-os események is a Markóban találták. Már november volt, amikor észrevette, hogy a rácsok nyitva vannak és a többiek rég leléptek. A Markó utcából kőbányai lakásába tartott, amikor szembetalálkoztam vele. Hátán egy páncélszekrényt cipelt, bevallása szerint csak az ellene felhozott vádak iratait szerette volna eltüntetni, de én láttam, hogy a széfet a Népszabadság kiégett székházának a pénztárából hozta el.

A hatvanas években anyagot gyűjtöttem “Bűn a züllés” című riportsorozatomhoz és Korccal is elbeszélgettem. Sokat nem tudtam meg tőle, mert első mondata után fal alakult ki köztünk. A mackós szakma részletezése előtt fontosnak találta elmondani, hogy ő a székház védőjeként harcolt és az ellenforradalmárok sortüze elől bújt a páncélszekrény mögé. Hiába emlékeztettem arra, hogy a Blaha Lujza téri találkozásunk idején már nem is volt lövöldözés.

A 89-es fordulat után már úgy mesélte a történetet, hogy a szekrényt önvédelemből kapta a hátára, amikor magányos forradalmárként felvette a harcot egy szovjet tankkal és a tank visszalőtt. Komoly jóvátételt kapott, mint a Rákosi- és Kádár-rendszer többszörösen bebörtönzött áldozata. Az Antall kormány idején Kőbánya képviselőjévé tették, és megkapta az “Igazi hazafi” érdemrendet. Sokáig nem is azonosítottam a politikai elit új felfedezettjével, mert nevét cézével kezdte írni. Egy választási plakáton mosolygott rám sunyin, akkor jöttem rá, hogy Korcz Korccal azonos. Bejelentkeztem hozzá. Szívesen fogadott, azt hitte, protekcióért jöttem.

-Jónapot Képviselő Úr! – kezdtem.

-Ugyan Gyurkám! Nem tegeződhetnénk újra, mint a régi szép időkben, az elemiben?

-Rendben van, Dezső, nekem is könnyebb lesz tegezve, a közös élményekre hivatkozva. Csak azt szeretném mondani: Lehet, hogy ezeknek igazi hazafi lettél, de nekem mindig is a régi szar alak maradsz.

2. Döglött mondatok

Csürhe István, az íróból lett pártvezér hirtelen fékezett. Az út szélén egy íróasztal állt, pont az a fajta, amelyrõl idõtlen idõk óta álmodozott. Az asztalfelület fölé kis polcok, galambducszerû rekeszek rendszere magasodott, amit egy ívelt sínpárban futó redõnnyel lehetett lezárni. A redõny egyben eltakarta a felületen lévõ tárgyakat is. A lábhely két oldalán fiókok helyezkedtek el, két sekély, két közepes és két kifejezetten mély.

-Tolsztoj, Thomas Mann vagy Victor Hugo is ilyen asztal fölé hajolva alkothatta remekmûveit – gondolta a volt író. Az asztal mellett tábla tudatta, hogy tulajdonosa némi pénz ellenében megszabadulna a bútordarabtól. Hõsünk becsöngetett a házba. Mivel pártjának egyik jelszava az volt, hogy “Nem alkuszunk”, alku nélkül átadta a jelzett összeget, csak a pártiroda nevére kiállított számlához ragaszkodott. Boldogan hazaszállíttatta szerzeményét. Az asztalt a zsúfolt lakás kitüntetett részében állíttatta föl, noha ehhez számos bútort kellett átrendezni.

-Írnom kell. Most azonnal – gondolta. Leült, kinyitotta az asztal redõnyét. Rögtön ihlete támadt, mintha a redõny felhúzása egy új világot tárt volna fel. Kicsit még gyönyörködött a polcocskákban, rekeszekben, amelyeknek a felét benépesítette apró használati tárgyakakkal, – vonalzóval, gémkapoccsal, nagyítóval -, majd lelkesen tollat ragadott. Leírta címötletét, “Az életrõl és az igazságról”. Mielõtt folytatta volna, felhívta a Magyar Nemzet szerkesztõségét, hogy közölje: csaknem kész nagyregényére tízmillió forint elõleget utaljanak át. Az elõleg megszerzése után újra nekilátott volna, de az imént még toluló gondolatok sora megtorpant.

Másnap kitette a redõnyös asztalt az utcára, de senkinek sem kellett. Az ihlet elszállt, az asztal megmaradt.

-Megint a rohadt materialistáknak lett igazuk – gondolta.

3. Az utolsó mondat

Csürhe Istvánról, az íróból lett pártvezérről írt történetem egyik mondata tőlem függetlenül különös, nemzetközi utat járt be. Alapja egy Amerikában élő magyar íróval folytatott beszélgetésem volt. Valójában vele történt meg a redőnyös asztal esete. Õ kezdett volna bele egy nagylélegzetű műbe az asztal megszerzése után, de kiderült, hogy nincs az otthonában papír. Már évek óta egyenesen a számítógépbe fogalmazott és munkáit az interneten továbbította. Egy használt borítékra vetette címötletét, „Ha az emberre rátör az írhatnék” és átült a komputeres asztalkájához. Ekkor következett be az írói blokk.

Még hetekig erőlködött, papírt is vett, de mindössze a már idézett aforizmát sikerült összehoznia: „Az ihlet elszáll, az asztal megmarad.” A mondat önállósította magát az interneten. Egy perui, marxistából materialistává vedlett mozgalom újságja felkarolta és mottóként a „Világ proletárjai egyesüljetek!” helyén állandósította a fejlécén. A mondat addigra elferdült, az ihlet lélekre cserélődött, hirdetve a lét elsődlegességét a tudattal szemben. A peruiak nem ismerték a gondolat születésének szánalmas történetét. Nem tudták, hogy az író többször hiába rakta ki az utcára a redőnyös asztalt, senki sem vitte el. Azt se tudták, hogy az angolból spanyolra fordító személy összetévesztette az inspiration szót a spirit szóval. Az asztal lélekkel vagy ihlettel való társítása egyaránt mesterkélt, ám egy mondatot nem csak azért idézgethetnek, mert bölcset állít. Elég, ha a laikusok bölcsességet vélnek rejleni a zavarosság mögött. A dolog fordítva is igaz. Egy gondolattal teli kijelentés zagyva lehet annak, aki nem ismeri az előzményeket. A kórházi nővér például értelmetlennek találta az író utolsó szavait: „Azoknak a fiókoknak pedig szívesen írtam volna.”

2004. december